Ujjaiból gyűrűt formál,
Ezzel teret szakít a semmiből
A Teremtő Erő. Majd dobál,
Csillagot robbant, remegtet, vibrál.
Tarka katedrálisablak köre,
Benne színes szegletként tagolva,
Palaszín cserép, melyen át
Dübörög a fény, kévékben,
Bele a névtelen fekete éjbe.

Múlttá és jövővé robban a Most.
Egyik dolog a másikból,
Mint üvegen a repedés, szalad szét,
Hogy önmagába térve haljon el.
Só, higany és kén játéka,
Arany fénybe fehéredik végül.
A Beteg Király birodalma,
Rozsdásodó romjaiból újra felépül,
Mert törött szívéből a borostyán kihajt.

Üvegszobrok sivatagát karcolja
A vonyító északi szél karma.
Lovagi tornát tart az elemek hada,
Tűzpajzsokon jéglándzsák törnek.
Kalpákon át kevereg a lét körbe,
Gyantáját így izzadja ki egyre.
A határok feloldódnak, az idők szűnnek,
Az örökkéből, való-válik, megnyugszik,
A nyüzsgő vanok a nincsbe tűnnek.