Először jönnek a házak.
Óriási hüllő-testük még hideg.
Pikkelyes hátukon szalad
a hajnal, és homlokuk
fénnyel tölti meg.

Lassú minden ébredés.

A síkok lágyan összeérnek,
kibomló új dimenziók:
gúlák, kockák és oszlopok
születnek, mint húsos végtagok.

Fájó minden ébredés.

Ó! kényszerű emlékezet!
nappalra és az éjszakára.
Önmagunkra. Az arcunkra és
álruhánkra. Tegnapokra,
a fényre és a félhomályra.
Egy percre mindenki egyedül marad.
Talán e tömbök is. Talán.
Látom, egy kissé megvonaglanak.
A csillanó ereszt repeszti most
a nap, mohón virágokat
és bokrokat zabál,
előle macska ugrik el.

Kirajzolódom lassan én is
e táguló világból.
Élni kell.