Nincs szer, nincs gyógyszer, s így kísértés se. Mi maradt még, mennyiség?
De hát nem csak erről van szó, nem találom a helyem, igen, ez a legjellemzőbb, mikor kijöttem, nem értettem, mi-miért van úgy, ahogy van, s lassan minden elcsuklik, mint anno nem 1x a penge. Csukló-csikló; __hehe__ na ez meg a másik, le vagyok döbbenve, eddig sem érdekeltek a kapcsolatok, de már full nem. Egyszerűen nézem a nőket az utcán (ez is ritka, hogy egyáltalán kilépek itthonról), s nem tartom őket jónak, mindben van valami hiba, s egyik se vonzó annyira, hogy bármit is tegyek annak érdekében, hogy több legyen, mint egy utca fergetegében elhaladó színes alak, majd azt követő nyomkövető-árnyék.
Persze tudom, én éppen úgy, nem vagyok tökéletes, hmmm sőt! Hát lássuk csak, őszül a hajam, a szakállam, fogakat kéne készíttetnem, a májam tönkre van, a tüdőm se az a reklámokból ismert tömény fellélegzés meg baszott nagy egészségtudat. Tehát még ha valaki be is jönne, akkoris__
Még esélyem sincs, de nem is nagyon akarok. Aztán elgondolkodtam, hmm, lehet homokóra vagyok, s a férfiakat szeretem, elhessegettem magamtól a gondolatot, mert azt azért szégyellném, ha az lennék. Ám elmélyedtem magamban, s rá kellett jönnöm, továbbra is heterosexuális vagyok, s a nők érdekelnek, nem a férfiak, bár én lassan mizantrópnak érzem magam, mert hát a nő se érdekel, hmm még a teste se. Semmi se!
Elszomorít ___ S aztán szorongók, és megfújt a jelen, ami a múltból született és emlékeinek sáros csizmáját, nap, mint nap belém törli. Emlékeztetve a tegnapok jegyzettömbjeire, és a sárguló fotók metamorfózisára.
Én vagyok elbaszott ember, aki szorong az antiszocialítás kuporgó magzataként, vagy egy tüdőbeteg, ki a sarokba húzódik vissza, az időváltozás hozta páráktól, vagy a cigaretták adta füstölgő tömeg elől.