Tárgyakból, mindből, sorsa sír, magányos,
meg nem értett, óriás törpeség,
bár lehet: sohsem hallod meg e sírást,
a pusztulás jajongó énekét.

Később meg lassan elalszik az ének,
s míg árnyak gyűlnek volt-fények felett,
rádöbbenhetsz: a holtnak hitt varázslat
tárgyaidban nem más, mint életed.

Tárgyak álmáról szólnék, ámde minden,
amit kimondok, máris átkozott:
minden tárgy holtként élő álomemlék, -
s úgy fáj ez a sok álmodó halott!

A nemlétet létként látni a tárgyak
álmában, együtt: fenség és magány, -
de ne kövess! Ne értsd az Érthetetlent!
Ne sírj létsír elégő csillagán!

Az jó csupán, ha átölel nemértés:
holdkavics csókol, folyóvíz szalad.
Ó, meg ne értsd a tárgyakban az álmot:
minden szilánkja sebző pillanat!