Nakonxipánban ma hullt a hó,
úgy hiszem megfagyott a szívem,
a kezem a szememnek rajzoló
megakadt egy végtelen íven,
már nem vonzanak titkos színek,
néha a szürke csendje zavar,
társaim mindnyájan szelídek,
most sétálunk, ropog az avar.
Csak a szemeim hagyjátok meg,
és messzi titkos országomat,
mert ott királylányok, hercegek
őrzik megfestett nagy álmomat.
Mondtam, most minden másképpen lesz,
szememre csorgott az éjsötét,
már gyűjtöm a fényt új képemhez,
utolsó téma a puszta lét.