Lépteink dörrenve hangzanak,
Mint ahogy néma szavaink
Most hangtalanul vallanak,
S ajkunk csendre int.
Megint.

Méterekre tán, messze jársz,
Én pedig egészen közel.
Itt bent, már mellettem állsz,
Zajos béke, csendes ütközet
Vezet.

Hideg van, mégsem fázom,
Elmúlt, én mégis itt vagyok,
Ahogy eddig, porig alázom
A bánattal megtelt fagyot.
- Rabok!

Súgják mögöttünk bűnnel.
Láncaink pedig nincsenek,
Játssz, játssz a tűzzel,
De csak addig, míg meleg.
Istenek

Se tudtak vezetni,
Hát én hogy lennék képes
Erre? Éretlenül menni,
Cél nélkül, végtelen-véges
Úton?

Erőt. Annyit tudok adni,
Mást sem, csak nyerset,
Kőből gyémántot faragni!
Szavaidból verset...
Szeretlek,

Egy képlékeny szó, érzed?
De az enyém, a kezemben
Tartom szinte, egy lélek,
Alakul, alakul, ütemben,
Minden percben.

Más és más alakja,
Formája is új és ropog.
De ugyanaz az atyja,
És az utca még mindig forog...
- Rabok!