Oly’ szomorúan nézett rám…
Nem tudtam mit akar,
s azt sem, miért sápadt akár egy holt báb.
Hiszen beszélt hozzám,
de szavait elnyomta a sercegő avar,
s ellepte őt a homály.

Végleg egyedül maradtam…
árnyam már nem remél,
s érzem az élet égető hiányát,
amint sikolt a csend,
de átható tisztasága mostan nem erény,
hisz összeomlott a rend.

A halottak nem beszélnek,
mondod te…élő, ki a levegőt kóstolod,
s vakon bolyongsz a föld felett.

A halottak nem sírnak,
mondod te…élő, ki a vért ízleled,
s titkon csevegsz hazug képeddel.

A halottak nem élnek,
mondod te…élő, ki önmagad keresed,
s nem látod ki mögötted integet.

Már én sem látom magam…
hisz a halottnak nincsen mása a tükörben,
s mi megmaradt néki, azt te…élő nem látod,
már nem hallod szavam,
s föltámadásom nem várod.

Pár szó, néhány röpke perc
pár szál virág, mi síromon hervad.
Oh!…élő…csupán ennyit kapok tőled,
s hiába zokogok, hogy ne menj el,
mert akár el is “tűnhetek” felőled.

Tévedsz, hogy a halott nem beszél,
nem sír, nem él.
Tévedsz, hogy a halott nem remél,
s ezért gyűlöllek,
gyűlöllek én!

Mégis….kezdem azt hinni végem,
s végül lelkem is meghal.
Mert olykor látom ahogy alszol,
látom ahogy könnyed hullik, mi véres,
látom, s én mind ezt hagyom.

Igazad van- fáj a tudat, mi belém hasít:
fáj, hogy a halottnak nincs joga…
a piros vérhez, örömkönnyhöz,
nincs joga zamatos gyümölcshöz.
Nincs joga az évekhez, nincs kora,
nincs joga már illatos rózsához,
nincs joga a szabad szóláshoz.

A semmi-ködben félve lépek,
s tudom nincs közöm, nincs jogom ahhoz,
mit te…élő megvetsz, s így nevezel: Élet.