Értette, de mégis olyan ideges lett az asszony törődésétől, maradiságától, a tisztaságától, hogy szíve szerint elrohant volna. Nem tudott tovább beszélgetni, ezért gyors mozdulatokkal kezdte holmiját kirakni a hátizsákból. Ki a fotelbe. A szekrény ott állt üresen, de zavarta a másik jelenléte, így nem abba rámolt. Ki kellene takarítanom, ugrott be szinte kényszeresen a gondolat.
- Éva néni, ki szeretném törölni a szekrényt, lehet? – tudta, hogy hülye kérdés, nincs is miért, hisz tiszta a szekrény is, mint ahogy tiszta ez az egész család, ahol egyedül érezte magát egy darab kosznak. Nem ide való, nem ebbe a házba, nem ezekhez az emberekhez. Nem tudta mit keres itt. Az intézetben ilyenkor már túl voltak a délutáni szokásos ordibáláson, már meg is könnyebbült, mert tudta, megvédte magát. De itt nincs kiabálás, nem is bántja senki. Egyszerűen nem volt komfort érzete. Végül ideges mozdulatokkal mégis neki látott a szekrény kitörlésének, majd gyorsan bedobálta a holmiját. Máskor szépen, összehajtogatva, de most ahogy esett, úgy püffent. Veszekedés helyett ez is megtette. Egy kicsit megnyugodott, bár amikor kiment a konyhába segíteni, a kezeivel még mindig nem tudott mit kezdeni.
- Segíthetek? – nehezen ejtette ki a szavakat, gyűlölte ezt a napját, gyűlölte ezt a helyzetet.
- A krumplit kellene meghámoznod! – és odarakott elé egy kosár krumplit.
- Ezt mind? – már a gondolattól is rosszul volt.
- Bizony, bizony! Két férfi van a háznál, ők sokat esznek – mosolygott az asszony. Ha tudta volna, Zsuzsának ez az élete első krumpli hámozása, talán megszánja. Így csak figyelte, ahogy ügyetlenkedett. Olyan vastag héjjal hámozta a krumplit, hogy szinte a fele oda lett. Kénytelen volt rászólni.
- Kicsit vékonyabban próbáld, ha lehet!
- Jó! – nyögte ki a lány. Igen, ahogy indult a nap, úgy is fejeződik be. Hülyén. A jelek szerint legalábbis.
- Gábor mikor jön haza, Éva néni?
- Bármelyik percben itt lehet. Örülni fog neked! – kedveskedett az asszony, miközben a húst panírozta. Ünnepi vacsorával készült, és készültek a többiek is. Meg akarták ünnepelni, hogy gyarapodott a család. Rántott hús, tört krumpli, uborkasaláta, pezsgő és virág. Szerencsére a lány ezt nem sejtette. Ha valami, az ünneplés tudata bizonyára elüldözte volna. Így végül örömmel várta vőlegényét, lassan minden egyéb zavaró körülményről megfeledkezett. Már nem jutott eszébe a tervezés sem. Ha az asszony nem kérdezi, a jóleső feledés homálya takarja el a jövővel kapcsolatos kérdéseket.
- És van valami konkrét terved, kislányom? – a kérdés, mint egy célzottan eldobott tőr robbant át a konyha légterén felé.
- Sok mindenre gondoltam, de még semmi kiforrott dolog nincs a fejemben – blöffölt Zsuzsa. Mert az igaz, hogy akart gondolkodni, sőt tervet akart készíteni, ahogy már egyszer olvasott ilyesmiről, de ez a vágya délután az álmok mezejére sodorta.
- Jól van, van időd még. Pihenj egy pár hetet. Az esküvőre is készülni kell, sok munka lesz, majd azután kitaláljuk, mi legyen.
Kitaláljuk, ismételte magában. Nem tetszett neki ez a többes szám, de hangosan nem szólt semmit. Gyereket szeretnék, legalább hármat, legalább hármat, legalább hármat, mondogatta magában, ismételgetve, mint egy hibás lemez, amelyik állandóan egy konkrét helyen akad meg.