Nincs rettentőbb,
mint figyelni
a szárnyaszegett
madár röptét.

Vagy ismeretlen
alagúton át,
hegy gyomrában
iszonyodni....
s nem tudni
hová vezet.

Vagy ülni egy
szokott szobában
és a tornyosuló
időn eltűnődni....
mit számit már
harminc, negyven év.

Csak a megszokás
viszi tovább az időt,
a mozduló teret,
s a madarat,
ami szárnyaszegett,
és minden más deja vu-t.