Már száz napja nem érzem
Az étel ízét a számban!
Csak az élesen vonyító
Csontkürtök zsivaját hallom!
A Világ készül összedőlni most,
Ahogy a döglődő mamut – ballag
A nagy közös temető felé.
Ott állunk akkor mind,
Kezünkben kócos fáklyát tartva,
Bozontos hajunk füsttől savanyú.
Tátott szánkból veszett nyál csordul,
Majd szurtos arcunk a másikra mordul:
Üsd a dobot testvér!
Zengjen az Úristenig!
Izmaink nyugodni nem fognak,
Többé talán sohasem!
Ott túrtunk, kotortunk hiába,
Ahol nincs és nem is volt soha talán,
Sem áldás, sem béke, sem megnyugvás.
Csak az ezerszer kifordított föld,
Az öklömnyi szürke rögök.

Nehéz, faggyas szőr takarja,
Bordáink kiálló kosarát.
Hideg szélben iszkol a hordánk,
Hályog szemünk opál bogarát,
Csillanó pontként veti az éjszaka.
Csizmásan lépdel a vadászkirály,
Vaskos csörtetése, hogy közeleg!
Reggelre kiterítenek, testvér!
Eldördült életünk haló visszhangján,
Hulló rubintok ékesítenek.