Még visszavillannak fehér kövek,
de nagyrészt úszó álomban a hegy,
s fűszálak között tücsökhangú ég
mutogatja végtelen kék vizét.

Gyík surran, áll meg, fénypillantok
szikranyája bőrén nyüzsög, ragyog,
s ág-hídjáról küldi piros virág
illat-örömét, illat-bánatát.

Lent a világ: a völgyben, volt-magam,
s megannyi kérdés, mely választalan.
S ha lennének is völgyi válaszok, -
hallgatna rájuk lent élő halott?!

Itt a hegyen kék, tücsökhangú ég
viszi tovább végtelen énekét,
álmot, felhőt, tükör-könnycseppeket,
melyeken olykor völgyi lét remeg.

A válasz itt sohsem választalan:
itt utat mutat minden úttalan,
de választ völgybe vinni nem lehet, -
nem engedik a völgyi istenek.

Lent a völgyben sok ellopott nyaram.
Miért lopták el? Lent-Választalan
nem válaszolna erre sem, de itt
értem a Csend vigasz-válaszait.

Kis gyík hátán zöld szikrázik, ragyog.
Ismeretlen Isten, megtagadott,
itt van, de úgy, hogy nagyon messze még,
s jóság-szívében fáj a gyengeség.

Úszó Álom, vigyél még!, mert nekem
Este is kell, sötét ég-szerelem,
Hegy, amely felett az a Csillag ég,
s ahol válaszban ott a Messzeség.

Felhőktől alkony búcsúzik, s a hegy
hangosabb tücsökhangtól csendesebb.
Egy kis bogár visz völgybe fénymesét:
nem ismeri a völgyi Ninivét.