Mire az egyik külső kerület kertvárosi központjában leszállt a buszról, már olyan csatakos volt, hogy úgy érezte magát, mintha egy kontinenst kellett volna keresztül utaznia fürdés nélkül. Csak abban reménykedett, hogy Gábor nem lesz otthon, és nem látja meg ebben az elhanyagolt állapotban. Duplán rossz nap. Annakidején amikor arról álmodozott, milyen lesz otthagyni az intézetet, mindig úgy képzelte, mint egy tűzijátékkal tarkított csodálatos majálist. Ezzel szemben depresszió, áporodott izzadtság, görcs a gyomorban, és valami mérhetetlen gyűlölködés. Hogy ez a gyűlölet ki és mi ellen irányult, maga sem tudta. Talán a tehetetlenség. Amikor odaért a rendezett kertes ház elé, valamennyire sikerült összeszednie gondolatait. A csengő hangjára hatalmas németjuhász rohant kerítés farácsa elé.
- Szia, Zizi! – a kutya már ugrált felfelé, úgy mutatta ki örömét, hogy hirtelen Zsuzsára is ráragadt. Végül is hazajött, minden rendben lesz. Itt a helye, itt szeretik és várják.
- Jövök már! – hallotta leendő apósa hangját.
Miközben a kapunál várakozott, a kertben gyönyörködött. Ez a ház csak úgy büszkélkedett a jóléttől. Parkosított kert, automataöntöző rendszer, rengeteg muskátli. Mint az álom. Nagy szerencséd van, ezt elmondták neki százszor, és ő is így érezte. Ez a szabadság, a korlátok nélküliség, amire mindig is vágyott. Gábor a gimnázium negyedik osztályába járt, amikor ő az elsőt kezdte. Már az első napokban megismerkedtek, és azóta járnak. Eljegyzésük is volt, valódi karikagyűrűvel, családi vacsorával. A fiú szülei befogadták őt, sőt, mintha örülnének is. Egy ilyen rendezett család egy intézetis lánynak. Valóban nagy szerencse.
- Csókolom!
- Szerbusz, Zsuzsikám! - fogadta az após örömmel.
- Hát akkor megjöttem – olyan gyámoltalanul hangzott ez a három szó, hogy az öreg is észrevette.
- Mondjuk úgy, hogy hazajöttél, így jobban hangzik, és ez így is van. Itt otthon vagy! – a hangja barátságos, megnyugtató volt, miközben betessékelte a lányt.
- Köszönöm szépen, Péter bácsi! – egyszer lehet, hogy majd apukát kell mondania, de még nem menne. Szép lassan talán beleszokik mindenbe.
- Gyere, megmutatom a szobádat, rámolj ki, tedd rendbe magadat. Én megyek dolgozni, csak téged vártalak – mosolygott.
- A többiek mikor jönnek? – próbált laza lenni, de nem igazán sikerült.
- Éva majd öt óra körül, Gábor biztosan előbb. Azt mondta, rohan haza -.
- Kell valamit csinálnom?
- Szerintem semmit, helyezkedj el. Rakd ki a ruháidat, pihenj. Majd kialakul minden, szépen sorjában. Na gyere csak! Ez lesz itt a szobád. Ismered már, de most úgy nézd meg, mint a sajátodat! Rámolj, rendezkedj! Éva néni kiürítette a szekrényt, hogy el tudd a holmidat rakni. Na én megyek is. Szerbusz, kislányom.
-Csókolom!– leült a fotelbe, és próbálta a gondolatait ráncba szedni. Valami terv kellene!