Még hosszan nézett utána, ahogy lassú léptekkel indult vissza a szobájába a holmijáért. Megható, ahogy a vállai lecsúsztak. Hiába a tizennyolc év ereje, a hatalmas teher nem hagyta kiegyenesedni. Már eltűnt a szeme elől rég, de még mindig látta. Hirtelen megrázta magát.
- Istenem’ add, hogy neki sikerüljön! - mondta alig hallhatóan.
Amikor Zsuzsa belépett a szobájába, az a kevés tartása, amit mutatott, úgy omlott össze, mint a kártyavár. Lerogyott az ágyára és sírni kezdett. Nem zokogva, hanem csak úgy halkan, nyüszítve.
- Hidd el, minden rendben lesz! – ölelte át vállát a szobatársa.
- Annyira félek, annyira félek – csak hüppögött tovább.
- Na ja, még te félsz! Térj már magadhoz! Én mit szóljak majd, amikor az utcára kerülök? Nem is olyan sokára, csak pár hónap az egész. Neked van hová menned, és olyan helyre, ahol szeretnek – Kati kezdett dühös lenni.
- Igazad van, jó dolgom van, csak olyan nehéz a búcsúzás -, hirtelen átérezte a másik sokkal kilátástalanabb helyzetét, és azt gondolta, valóban igazságtalan a sorssal. Gyorsan szétnézett a rideg szobában, mert hiába próbálták barátságossá tenni, számára csak az maradt. A világos színű szekrénysor modern volt valamikor, mára már egy kicsit kopott, divatjamúlt. A heverő is elég régi, de igazán masszív darab. Gusztustalan, gondolta undorral. Lassú mozdulattal lehúzta az ágyneműjét, összehajtogatta, megnézte a szekrénye belsejét, nem maradt – e benne valami. Hirtelen eszébe jutott, ki kellene törölni. Már csak azért is, hogy rendet hagyjon maga után. Egy tálban melegvizet hozott, tett bele egy kevés fertőtlenítőt, és egy ronggyal elkezdte takarítani. Nagyon sokszor csinálta már, szerette a tisztaságot. Mindig gyorsan haladt vele, de most mintha nem lenne ereje, vagy csak az időt próbálta húzni. Félt a véglegességtől, és úgy érezte, hogy ma minden mozdulata végleges. Még ez a szekrénytakarítás is. De csak elkészült. Lassan körbe nézett a szobán. Mi az, amit még tehetne? Mi az, amit itt hagy? A virágai! Istenem’ de szépek, és újra elindultak a könnyei.
- Kati! A virágaimra vigyázol, ha itt hagyom őket? – fordult a másikhoz. Az eddig szótlanul figyelte a ténykedését, de most ő is kiborult.
- Persze hogy vigyázok rá! – és már zokogott. Átölelték egymást, és egy kis ideig így álltak, szinte görcsösen.
- Na hát akkor, szia! – eszmélt fel elsőnek Zsuzsa.
- Szia!
- Majd jövök! – tette hozzá, és gyorsan kifordult az ajtón.