Szeme, mint a legszebb tenger,
Nála több nekem nem kell,
Ajka, mint rózsaszín rózsaszál,
Csókjával rám várva vár.
Még nem ismerem, s ő sem engem,
De érzelmeimnek semmi gátat nem vet,
Versbe foglalom mit, így hirtelen érzek,
Mint bárány az újkapura rá úgy nézek.

Csak böngésztem a netet,
Mint egy átlag gyerek,
Majd gondoltam egyet:
Társat keresek.
Kattintottam ide-oda,
Itt van Pest, ott meg Buda,
A lány is budapesti,
S nem holmi átlag pesti,
A bemutatkozása alapján,
Egy nagyon jó kis csaj,
Ha képét látom,
Szemembe a szépség mar.

Szép a szeme, szép a szája
Egyik képén még szárnya
Is van neki, mert ő angyal,
A Menny angyala, az én angyalom,
Mert szépsége megbabonázott de nagyon.
Már megint össze-vissza irkálok,
Mert a pink ködtől szinte nem látok,
Annyira tetszik ez a lány,
Annyira de nagyon,
Hogy az örültségek írását
Jó ideig abba nem hagyom.

Szinte nem tudok róla még semmit,
De máris megtennék érte bármit,
Mi lesz itt Istenem, ha tényleg bejön,
Az angyal az égből lejön,
És esetleg szóba áll velem,
Tényleg ő lesz a végzetem?

De ha ő lesz a végzetem,
Nem lesz elég a végtelen,
Mert örökké élni képtelen,
Vagyok én is, mint mindenki,
Halandó létem ablakán nézek én ki,
És csak őt látom majd,
A csodát, mely engem álomra hajt.
De lehet, hogy hülyeség, amit most írok,
És pár nap múlva majd a párnámon sírok,
Könnyezem, a veszteséget könyvelem,
És új lapot kezdek könyvemen,
Aztán megint tollat ragadok,
Egy-két új rémes verset alkotok,
És majd átgondolom kedvem szerint,
Hol szúrtam el már megint.
Aztán ha átértékeltem létemet,
Felejtem bús képemet,
És újult erővel szállok harcba,
Egy új angyalért, kinek arcába,
Végre boldogan nézhetek.