Azt hiszed egy vagy a sok közül…

A két elegáns öltönybe öltözött férfi görcsösen kapaszkodott felfele, a már régen omlásnak induló falakon. Nehezen haladtak, mivel a kapaszkodók egy része elporladt vagy letört a kezükben, lassítva haladásukat. Az elől haladó magasabb alak káromkodva markolt bele a porrá váló sziklába, amely a fejére hullott vissza fokozva ezzel szitkozódását. Idős arcán, minden hibás kapaszkodónál egy újabb dühödt ránc képződött. Márkás öltönye alatt néha megcsillant a fegyver csövén a szikrázó nap fénye, ahogy előbukkant a könnyed bárány felhők közül. A lejjebb küszködő fiatalabb alak, ezen néha elmosolyodott, de gyorsan visszazökkent a mászás okozta nehézségekbe.
- Befejezték már? – kérdezte a hátul mászó öltönyös.
- Nem hiszem, ó a francba – egy nagyobb darabot letörve megcsúszott, de még idejében sikerült megállítani magát.
– Ezeknek a kurva szektának miért kell ilyen lehetetlen helyen áldozni. Ha a cipőm tönkremegy kifizettetem velük az biztos isten... – S folytatta tovább a szitokszavak végtelen áradatát, társa hátul csak némán hallgatta.
- Figyelj csak! Hallgasd… - szólalta meg újra. A mállott falakon és a többméteres kövek közt a lágy szél, hangokat hozott magával, kántálás hangjait. Ősi megfejthetetlen jelek kavarogtak a szélben, ahogy a hangok megerősödtek, s lágy leplet borítottak a két mászóra. Azok enyhe kábult állapotban felértek a meredek fal tetejére, s szemük elé tárult az énekeket előadó embertömeg. Figyelték a különböző csuklyákba bújt és lehetetlen írásjelekkel telerótt köpenyes embereket. Mindegyikük arcát egy-egy félig átlátszó lepel fedte el. Az arctalan teljesen extázisba esett tömeg, vékony nyárfák módjára hajladozott az énekek bódító szellőjében.
Ezt az extatikus állapotot a két ember is érezte, s beszéddel próbálták ébren tartani magukat. A fiatalabb, még titokban, amikor szünetet tartottak görcsösen harapott ajkára, nehogy ő is a tömeg sorsára jusson. Az idősebb közben a távcsővel figyelmét, az emberek előtt elhelyezett vörös selymekkel dúsan takart, oltárszerű kőre irányította. Gyanúja egyre erősödött, amely már ezelőtt egy órával is megfogalmazódott benne. Öreg róka volt már a titkos tanok berkeiben, tudta mire mennek ki az ilyen szekták.
- Emberáldozatot fognak bemutatni. – jelentette ki elhidegülő hangon.
- Micsodát? – csodálkozva kérdezett vissza a fiatal társa.
- Figyeld meg a kőtől balra elhelyezkedő magányos alakot. – s átnyújtotta a távcsövet. – Egy nő az, de nyilván, már te is rájöttél a hiányos öltözéke miatt. – vágta oda kissé kajánul, majd folytatta ugyanolyan tárgyilagosan.
- Csak még soha nem láttam ilyen maszkokat, pedig figyeltem már meg újkori aztékokat, szabadkőműveseket, Cthulhu hívőket, meg minden szent szart, de ilyet még nem. Látod elől azokat a főpapokat az árnyékban, teljesen mások, mint amilyet eddig láttam. Ez valami új vallás lehet. – elgondolkodva szünetet tartott, s fürkésző szemeit rámeresztette a papok távoli emberszerűtlen alakjára.
- Biztos mutálódott. – tette hozzá széles mosollyal a fiatalabb, de látva kollégája komorságát, hamar lehervadt az arcáról, s szeméhez vette a távcsövet.
A következő a pillanatban egy váratlan esemény megszakította az idősebb férfi gondolatmenteit. Talán még a soha nem látott szekta látványa, vagy az áldozati bárány meztelensége hozta ki fiatalabb kollégájából azt a figyelmetlenséget, mikor is az előre való nyújtózkodás közben, egy már üreges sziklára támaszkodott. Ez szétporladt súlya alatt, s egyensúlyát vesztve lebuckázott a sziklás lejtőn. Az idősebb férfi dermedten nézte, ahogy, nyögések és jajgatások közepette megérkezik az embertömeg lába elé kollégája. - Nincs más hátra, azt kell csinálni, amit ilyenkor ír elő a szabályzat. – gondolta, s hangtalanul előrelendült.
Rutinosan könnyed mozdulattal vetette át magát, a fal túl oldalára, s ütemesen szedve lábait rohant le a lejtőn, közben revolverét előhúzva az övtáskából. A még mindig kábult tömeg, lassan kettévált utat nyitva az oltárszerű kő felé. - Nagyszerű! Pont erre volt a szükségem. Jacket, majd összeszedem később, nincs komoly baja. Ráér! Majd megvédi magát, de még mindenek előtt a nőt kell kihozni onnan!-. Ezt gondolva futott át a már elnémult tömegen, ő se szólt semmit csak rongyosra gyűrt igazolványát lobogtatta, belátta nincs sok értelme, ilyen állapotban az emberek nem beszélnek, csak hallgatnak, mint a sír.
- Már csak egy pár méter van hátra, de még mindig nem értem oda, pedig már rég ott kellene lennem. Vagy egy perce futok, ilyen messze nem lehet az a kavics, ez képtelenség! - Lábait mintha odabetonozták volna a talajhoz, pedig érezte, hogy fut. S ekkor eszébe jutott a tömeg. Újra énekelnek. Tudta mit kell ilyenkor tenni, volt már nehezebb helyzetben is. Pisztolyt tartó kezét erőtlenül a magasba emelve meghúzta a ravaszt, mire a kábulatot okozó énekek fátyla kicsit visszahúzódott. Egy szemvillanással később tompán puffant az oltár talpazatául szolgáló acél padlón, fegyverét kiejtve kezéből.
Sajgó fejét simogatva lassan felkelt és a fenyegetően felé magasodó pap alakjára tekintett. Nem volt semmi emberszerű a kinézetében, pedig csak egy jelmez volt, de jól eltakarta viselője emberi alakját, egy csápos masszára hasonlított leginkább, a többi főpap is hasonló öltözetben volt, bár volt köztük pár emberszerű és meglepően szép jelmez is. Tekintete rászegeződött az előtte álló papra, s rémülten vette észre, hogy a jelmeze alól egy méretes pengét vesz elő. Ennek felülete tele volt azzal a bizarr idegen írással, amit a köpenyeken látott. Ő is elveszett fegyvere után nyúlt a fémpadlón. S ekkor újra felerősödött az ének, ezzel nem számolt, - Nem szokták ilyen hamar újra kezdeni, ez valami új a francba. - Elhalványult szemei előtt a valós világ, beburkolva magát a lágy sötétségbe.


S mikor kiderül, hogy nem…

Lágy szél simogatta végig nyugodt arcát, s fura illatokat hozott magával. Hirtelen nyitotta ki a szemét a sziklán heverő férfi, mint mikor a világ összes szabad órája szakad az emberre s mindet végigaludja, hogy aztán frissen kezdjen egy új reggelt. Kicsit bénultan támaszkodott könyökére, hogy jobban szétnézhessen a sötét teremben ahol ébredt. - Ez nem ugyanaz a hely volt, és hova tűntek az emberek? - A félhomályban csak sejtette azokat a torz szobrokat, amelyek a mennyezetről tekintettek le rá, mindenféle pózban, erősen emlékeztették valamire.
Feltápászkodott a helyéről, s bár erős borzongás futotta el azoktól a szobroktól, elindult, hogy körbenézzen. Ahogy felkelt, rögtön az eddig fekhelyéül szolgáló hideg kőoltár felé fordult. Egészen, más várt, pontosabban, ugyanazt a leplekkel borítottat, amelyet néhány pillanattal ezelőtt. De nem, ez teljesen más volt, a fél homályban csak a halvány csillanások látatták magukat, amely először szörnyen megijesztette az idős ügynököt. Gyorsan a mindig hű társaként magánál hordozott kopott zseblámpáját kapta elő, amely kíséretiesen halvány fénnyel borította be az oltárt s rajta a bizarr domborműveket.
Egy kicsit hátratántorodott a látványtól, majd kíváncsissággal, vegyes undorral, közelebb hajolt, lámpáját feje felé tartva. Fura képek bontakoztak ki szeme előtt, egy oltár, amelyet különös formájú, torz lények vesznek körül s mind behódolnak egy ember formájú fény lény előtt, aki azon az oltáron áll, amelyen ő is feküdt az előbb. Megdöbbent a látottakon, ennél már csak azon képedt el jobban, ahogy észrevette, hogy egy tál puha húsú gyümölcs szerűségbe térdelt bele. Káromkodva sepert le térdéről az ismeretlen eredetű magvakat, majd beletörölte azt az oltár talapzatába. Felállt onnan, s a terem egyetlen bejárata felé osont. Félt nehogy valami olyan dolgot ébresszen fel, amire ő se számítana. Az ajtó szerűségen kihajolva, meglátta az alatta a végtelen mélységben tátongó csigalépcsősort. Valamint az egyetlen fényt biztosító ablakszerű nyílást. Óvatosan lépdelt le a lépcsőkön, egészen az ablakig, ott kicsit lábujjhegyre állva, ámulattal tekintett ki rajta.

Akkor jössz rá, hogy igazán egyedi ember vagy…

Nem is tudom mi fogott meg először ebben a hihetetlenül valótlan városban. Talán az első pillanat, amikor ama a bizonyos torony ablakán kitekintettem rá, s megláttam az ég felé meredő csigaszerű tornyait, vagy a hatalmas medúzaszerűen elterülő imahelyeket, vagy azt a sok nyakatekert épület, amely otthont nyújtott azon sok ezer élőlénynek, akik e különös várost lakták. Nem is tudom már… De igen… Amikor elsiklottak szemeim, ezekről a gyönyörűen groteszk épületekről, s meredtek a végtelenbe sivatag ahol semmi más nem törte meg a sárga csendet. De akkor megpillantotta azt, amelyet álmaiban se gondolta volna, a város határán egy hatalmas hullámzó szárnyat, ahogy némán a sivatag csendje felett lebegett vitte előre az egész metropoliszt. Azt ott élők csak egyszerűen szent állatnak hívták ezt a hatalmas rájaszerű bestiát, ami nem is meglepő, mivel fáradhatatlanul a sivatag homokja felett lebegve, cipelte hátán nyugvó várost az idők kezdete óta. ennek a gigantikus élőlénynek a méretei még engem is megleptek, egy kisebbfajta mozgó szigetoázis volt a végtelen homoktengeren. Hehe, annyira lenyűgözött ez az egész, hogy még ilyen pazar költői képekre is rábírt.

Ellenben az utcákon nyugvó élet még ennél is különlegesebb volt, egy az egyben ugyanazokat a lényeket láttam egymás mellett, akiket az oltáron ábrázolt domborképeken is. Mikor először megláttak, mondhatom soha nem láttam még olyan gyorsan embert térdre vetődni, mint azokat a szörnyeket. Lehetet akárhány lábuk, mert azok kinézet olyan változatos volt, ahányat csak az emberi képzelet elbír képzelni. Némelyikben egy-két már emberek által megálmodott lényt véltem felismerni filmekből innen-onnan, bár a munkám miatt nem nagyon volt időm filmeket bámulni. Bizarr kinézetűk ellenére nagyon barátságosak voltak, sőt túlzottan is, ott tartózkodásom ideje alatt, hiába próbáltam meggyőzni, őket, hogy nem vagyok az istenük, makacsul kiálltak álláspontjuk mellett, így hát kényszerűen beletörődtem, cserébe viszont jól tartottak. Bár könnyen megölhettek volna inkább az ellenkezőjét tették.

Körülbelül egy év alatt beilleszkedtem, s különös lakosság is hamar megszeretett. Amennyi időt csak tudtam, mindet e világ felfedezésére szántam. Természetesen szintén olyan dolgokat láttam, amire már nincs racionális emberi magyarázat, mint ahogy a városhordozó rájára sincs, a végtelen vízforrást, már hogy ne is említsem. Egyszerűen mintha egy tündérmesébe csöppentem volna, igaz a lakók teljesen más jellegűek voltak. Közülük is eggyel nagyon elmélyült barátságot kötöttem, amelyhez hasonlót emberi időszakomban soha nem csináltam, és erre ismét a hivatásom miatt voltam rákényszerülve. Mivel nem tudtam kiejteni érthetetlen nyelven fogalmazott nevét, ezért egyszerűen csak Mariannak hívtam, mivel ő tűnt a legemberszerűbb lakónak Rájavárosban. S mindazon által, feltűnően hasonlított egy földi nőre, egy szappanoperából, bár annál sokkal gyönyörűbb volt, sőt szinte tökéletes idomokkal rendelkezett, fura átlátszó bőrét leszámítva. Igen, igen voltak szépséges lakói is Rájavárosnak. Ő általa fedeztem fel olyan dolgokat is, amiken, a már az eddigi furcsaságokhoz hozzászokott agyam ledobta azt a bizonyos ékszíjat.

A következő napokat megismerkedésünk után nem sokkal a város határán töltöttük. Ott ért először a felismerés, hogy nem csak Rájaváros volt a bolygó egyetlen lakója, sokkal több és változatosabb város is feltűnt végtelen utunk során. Voltak olyan városok, melyek egy monumentális fa ágain helyezkedtek el, ennek a fának a gyökerei az ég csavart felhőiben vertek gyökeret, s lombkoronája egészen a sivatagos talajig leért. Voltak városok, melyek hatalmas kígyókon lovagoltak a homok felett s alatt. Mariann szerint ezekben a városokban gonosz lények laktak, akik sokszor átszöknek az én emberi világomba. Erős párhuzamot véltem felfedezni, Mariann elmondásai alapján a mi bibliaszerű démonjainkkal. S még vagy megszámlálhatatlan mennyiségű város tárult fel szemeim előtt, de mindközül mégis Rájaváros nőtt elválaszthatatlanul szívemhez leginkább.

Most is miközben a lakók által az én útmutatásom alapján készült íróasztal felett görnyedek, s készítem jegyzetimet felfedezéseimről, gondolataim valahol Rájaváros zegzugos utcáin járnak. Rápillantok a bal kezemen feszülő tetoválásra, amelyet Mariann készítetett, hogy emlékeztessen isteni mivoltomra. Néha mosolygok is ezen. Isten vagyok, és mégis egyenlő a többiekkel. Na tessék, már megint monologizálok ezekkel a költői képekkel, de már kezdek hozzászokni, lehet a környezet miatt van ez.

Egyik nap hirtelen körbevett a sötétség karosszékemben ülve, s láthatatlan karok cibálnak ide-oda, mint egy használt rongybabát a gyermeki kezek. A szoba elhomályosodik, görcsösen kapaszkodok az asztal szélében, mindhiába újra beburkol a sötétség egy évtized múltán újra.

De addigra már késő.

- Hé, hé, öreg magadnál vagy? – egyre vadabbul rázta idősebb kollégáját a fiatal ügynök, közben sanda pillantásokat vetve, maga mögé, a még mindig transzba esett tömeg felé. A papok ismét az árnyékba húzódtak az idősebb férfi ájulása után, némán figyelve a jelentet.
- Ne halj meg az ég szerelmére, itt hagynál egy rakás gólyossal? – kérdezte kétségbeesetten a már ébredező férfit. Apró arcrángások jelezték, hogy kezd ébredezni. Reménnyel töltötte el, s ezen felbátorodva, mintha mindig is erre a filmbéli jelenetre készült volna, felállt s igazolványát a tömeg felé lobogtatva szólt elmélyített hangon, hogy félelmetesebbnek tűnjön.
- Önök ezennel le vannak tartóztatva, khm, minden, amit mondanak vagy énekelnek felhasználható önök ellen a bíróságon! Satöbbi, satöbbi… De az ég szerelmére fejezzék már be ezt az átkozott duruzsolást belefájdul a fejem! – az utolsó mondatát már ordítva mondta, s a tömeg el is hallgatott rövid időn belül. Visszatérdelt kollégája mellé.
- Na hogy vagy cimbora? Felébredtél? – enyhe nyögés volt csak a válasz.
- Ezt igennek veszem. Nagy szerencséd van hallod, még egy fél méterrel arrébb érek földet, s a koponyám egy jókor sziklán kenődött volna szét. Így szerencsére csak néhány horzsolás. – vetette a oda a fekvő ember felé kissé morcosan, s megtisztogatta kissé piszkos öltönyét. Majd a háttérben gubbasztó papok felé fordult.
- Hé, szépségeim van itt valahol egy telefon? - egy néma bólintás volt a válasz.

Vagy mégsem?

Valamikor délben ébredtem fel, a kórházi ablakon átszűrődő napfény miatt, amely olyan tisztán és erősen ragyogott szemembe, melyet még a sivatag gyilkos nap lándzsa sugarai se tudnak okozni. Fájt, nagyon fájt a szemem, azt hittem, ha még egy kicsit tovább tartom a nap felé, azon nyomban elpárolognak a szemgolyói. Így gyorsan kezemet a tisztán ragyogó nap elé tettem, megálljt parancsolva a fénynek.

E kis színjáték után futottak végig a gondolatok a kóválygó agyamon, s másik szabadon maradt kezemmel, hitetlenül tapogattam végig öregnek hitt arcomat, elvégre Rájavárosban is csak telt az idő. De legnagyobb meglepetésemre ugyanolyan volt, mint mikor odaérkeztem, semmi nem változott. Álom volt csupán? Órákig elkeseredetten kerestem magamon a bizonyítékokat, amíg ottani életemből származhatnak. A démonokkal vívott több csatámat Rájaváros élén, a más városok felfedezése utáni sérüléseket. De semmi nem maradt, pedig éreztem egykor azokat és fájtak.

Napokig feküdtem csalódottan, elveszetten abban a kórházi ágyban, az orvosok csak süketeltek és mondogatták, ha nem teszem túl magam azon ami velem történt, soha nem épülök fel. De nem tudták mi a bajom. Egyszerűen, nem volt olyan műszer a világban, ami akár csak egy apró jelét kimutathatná, annak a tátongó űrnek, amit szomorú ébredésem okozott egy végtelenül tökéletes álomból. Már nem ugyanaz az ember voltam többé.

Nem tudom megmondani melyik nap lehetett a sok közül, mikor is felkeltett figyelmemet az ágyam mellett álló asztalon elhelyezett nagy mennyiségű irat. Kíváncsisággal telve az ölembe vettem a papírkupacot, s olvasni kezdtem éjt nappalon át ugyanazt a pár sort, ami rólam készült.

„ Summers ügynököt ájultan találtuk a szekta, áldozó helyének közelében. A szekta vezetője szerint, magától esett össze, elmondása szerint semmi köze nem volt az esethez. Körülbelül fél óráig lehetett eszméletlen. Az ügynökök általi hitt áldozati bárány, a vezető szerint fontos szerepet foglalt el vallásukban, mikor is egy olyan 1 méter 20 centi átmérőjű bárddal, rituálisan több darabra vág egy gyümölcsökkel teli kosarat, áldozva eddig sehol, semmilyen vallásban nem látott lényeknek. A vezető elmondása szerint, ezt minden száz évben megismétlik, hogy isteneik nyugalomra lejjenek. A kihallgatás folyamán a vezető többször is elvesztette józan eszét, s olyanokat üvöltött, hogy „Még egyszer a kaput csak a halál nyitja meg!” angol nyelven és még más ismeretlen szavú mondatokat. Valószínűleg szitokszókat. Továbbra se tudjuk milyen kaput említhetett. ”

Amint kikerültem a kórházból, lázas kutató munkába kezdtem, ezen vallás keletkezését és okait. Semmi kézzel fogható magyarázatot a történtekre nem találtam, úgy látszik én voltam az egyedüli. Azt a gondolatot még véletlenül se engedtem a közelembe engedni, hogy ez csak egy álom. A nyomozás mellett egyre jobba elhanyagoltam a munkám, ezt kollégáim rosszalló megjegyzéseiből vettem észre. Megszállottja lettem a kutatómunkának és minél mélyebbre ástam, egyre jobban erősödött benne a felfedezés. Bár kissé kételkedtem, de éreztem csak ennek a tudásnak a segítségével juthatok vissza, itt többé nem éreztem magam otthon…

Néhány hónappal később a visszatérésem óta először, kaptam meg főnökeimtől az első komolyabb küldetést, mivel már alkalmasnak tartották egészségi és szellemi állapotomat. Az a reggel se volt más, mint a többi, talán csak a lelkemben egyre jobban tátongó űr tette hűvösebbé a szokásosnál. A részletekre pontosan nem emlékszem, mert jó adag morfium oldatot kaptunk, hogy könnyebben vegyük az elénk táruló borzalmakat. Én már amúgy se éreztem semmit, csak pazarlás volt. Nem is ez a lényeg. Ott kezdődött az egész, hogy golyót kaptam a bal lábamban, veszett fájdalom közepette térdre estem, elősegítve ezzel szenvedéseim ostromló hullámát. Mire a földre rogytam, újabb és újabb golyók tépték marták, foszlékony testemet, s pokoli kínok közt félholtan, terültem el a mocskos fapadlón. Egy szétszabdalt bakancs párt láttam magam előtt. Tulajdonosa rettenetesen üvöltözött felettem, csak úgy beleszakadt a dobhártyám a sok szitokszóba. Ekkor éreztem eljött az időm…

Maga elé emeltem bal kezem, s vértől homályos tekintetem előtt rajzolódik ki újra a jel…
- A halál élménye igen… nem maga a halál nyitja meg a kaput! Hazamehetek… - gondoltam, s földöntúli boldogságot éreztem. A következő pár pillanat, már megint homályos. Egy lövésre emlékszem, majd ahogy a fába csapódva szilánkokra szedi azt, s egy rémületbe torzult férfi arcára, s végtelenül lebegő boldogságra, éreztem szétfolyok könnyed vízként a tér hálójában, majd párolgok el egy darabka univerzum puha karjába.

S most karosszékemből fogalmazom meg utolsó gondolataim, erre a még mindig kissé nedves pappírra. S örömtől könnyes szemeim újra elrévednek a furcsa tornyok közt a valószínűtlenül sárga homoktengerbe.