Leértem a folyóhoz. Nagyon szépen sütött a nap, de a napsugarak fényét megtörte a folyó hömpölygő haragos vize. Ahogy ott álltam a nagy kövek között megpillantottam egy kis kavicsot. Felvettem, mert árvának és magányosnak találtam. Akkora volt, mint egy dió.

Megviseltnek látszott, biztos hosszú utat tett meg idáig. Forgattam, nézegettem és észrevettem, hogy hiányzik belőle egy kis darab. Arra gondoltam. nem is tudom. Talán valaha egy nagy kő volt, akár egy szikla is lehetett. Most olyan, mint én voltam régen. Magányos, elveszett. A folyó elveszítette, kilökte a partra. Véletlenül vagy nem kellett neki, nem tudom. De most már kint volt a nagy kövek között, melyek úgy meredtek rá, mint egy idegenre. Gondoltam hazaviszem és beleteszem az akváriumba, de elvetettem az ötletet, önző dolog lett volna, hiszen azzal nem segítek rajta. Az akvárium vize nem helyettesítheti a folyó mély és simogató vizét. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy szentimentalitásom túl lép minden határt, mert egy kis kavics sorsa miatt kerülök letargikus állapotba.

Vajon miért nem dobtam vissza mindjárt a folyóba? Megszerettem a kis kavicsot, nehéz lesz tőle megválni, bár nem érzem azt, hogy el szeretném hagyni. De ha mégis, a búcsút majd rövidre fogom. Elővettem a kabátom zsebéből egy zsebkendőd, kicsit megtörölgettem és kifényesítettem.



Minden gondolkodás nélkül belehajítottam a folyó vadul hullámzó vizébe.

Vártam egy kicsit…

Most már biztos elsodorta és láttam, csillapodik a folyó, nem tombol, csak csendesen, nyugodtan járja megszokott útját.

A kis kavics már nem magányos, megtalálta társát és oltalmát a folyó rémisztően hideg ölelésében.