Koszlott fellegeket űz a szél,
tépett lobogók csata után,
nap testéből szétfröccsen a vér,
bíbor csordul a jegenyefán.

Ujjam mártom közelgő estbe,
emlékeim írom az égre,
hallgatózom lépteid lesve,
sóhajt-e az út pora végre.

Nehéz köntöst varrt rám a bánat,
görnyedek alatta mióta,
az ég tudja csak mennyit várlak,
sivítok, mint éhes fióka.

Múlnak búsképű délutánok,
harmatot prüszkölő reggelek,
ismernek már pocsolyák, árkok,
hidak, szűk utcák, tág terek.

Egy birsalma arcú anyóka,
talán a nagykendős ősz lehet,
leveleket hullajt a tóra,
fogatlan szájával rám nevet.

Kikacag? Vagy csak sajnálkozik?
Bolond madárijesztő vagyok.
Út szélén tücsök panaszkodik,
hallgatom, majd haza ballagok.

Holnapra gondolok merengve:
Tán égi erdőket kerülök?
Rongyos ruhám végleg levetve,
a haldokló napba merülök.