Üldögélek a nagyapám ültette terebélyes cseresznyefa alatt, behunyom szememet. A számban még az édes cseresznyeíz, a lombon a szellő játszadozása, madarak neszezése, távolról idehallatszó gyereknevetés. Napfény szűrődik át a leveleken. Most ezt nyárnak nevezem, mint régen és nem a globális felmelegedés jut eszembe először. Most könnyen elhagyhatónak tűnik az autókulcs, a többi kulcs csomóra kötve, telefonok, naptárak és befizetetlen számlák. A képzelt és tényleges erőlködések, kredit- és kétpártrendszerek, élő pontszámok és impakt faktorok. A pillanat ellensége a kornak: aggodalom, hiányérzet, teljesítménykényszer és hatalomvágy nélküli. Hagyom kicsit ezt az érzést. Nyár van. Nyárelő. Cseresznyék, meggyek, szamócák érnek, átadják magukat az érlelő napfénynek. A fa, a föld megtette, amit lehet, a távoli úr, a nap végzi el, ami hátravan.
Nem szólhat az életünk csak a leállni nem tudó aktivitásról, állandó hadonászásról, közbeszólásról. Vannak olyan időszakok, amikor a nemcselekvés a legnagyobb tudás, beismerve, hogy van nagyobb erő, aki ilyenkor is dolgozik. Vannak, akik jól ismerik ezt a várakozó mozdulatlanságot. A méhében gyermeket hordó anya, a gazda, aki magját elvetette, a gazda, aki mosolyogva várja a cseresznye beérését. A szolga, aki az ajtó mögött várakozik urára, aki bármelyik pillanatban beléphet. Passzivitásnak mégsem nevezhető ez az állapot, inkább várakozó gondoskodásnak, hiszen az átalakulás soha nem szűnik meg, legfeljebb erőkifejtésünktől függetlenné válik. A legnagyobb bizalom megnyilatkozása ez. Nehéz elhinni, hogy nem kell keresni, tenni érte, hogy ilyenkor indulnak felénk a dolgok, rendeződnek helyzetek, megérkezik, akit nekünk szántak.
Valami nagy tapintat van a világ mögött. Megnyilatkozást megengedő. Szentekét és zsarnokokét. Nem lép közbe, hagyja, hogy vonuljunk, sírjunk, nevessünk, öljünk és öleljünk. Vagy néha, egy-egy pillanatra olyanok legyünk egy kicsit, mint ő.
Érik a cseresznye. Itt a nyár. Szép nyarat mindenkinek!