Talán vége.
De még itt van.
Fáj, mégis részeg vagyok tőle.
Attól, hogy talán vége.
Egy virág van előttem.
Letépem.

Egyszer csak jött mindent elsöprő önmagával,
Nem volt semmilye csak ismeretlen vágya.
Mindent elpusztított, felégetett maga előtt,
Csak a múltjának élt, de az is megtört.

Elment egy rég összeomlott világba,
Prédaként futott a megváltó halálba.
Mennynek s pokolnak sem kellett, visszatért,
Begyógyíttatta újra és újra vérző sebét.

Mindent elpusztított, felégetett maga előtt,
Csak én éltem benne, adtam neki erőt.
Nem vitt soha mást csak egy pillantást,
Elrabolta a fényt, de láttam kálváriáját.

Csak a múltjának élt, de az is megtört,
Ment, ment, magában harcolva ölt.
Egy vándor fájdalmát öröktől éltem,
Világokon tiporva lépéseit lestem.

Egyszer csak újra jött haldokló önmagával,
Nem volt semmilye csak meggyilkolt vágya.
Hozzám jött most is, de elfogyott az elixír virága,
Az utolsót téptem, hogy begyógyítsam szárnyam.

Repülni tanulok.
De a szakadék!
Félek fölötte. Mély nagyon mély.
Tudom, zuhanni fogok.
De kívánom, már a magasban vagyok.
De a virág! Elfogyott.