Annyi kedves, szép emlék,
Hova szálltok mind,
Szép, színes lepkék?

Apró lábak sok nyoma,
Elmentek mind,
Eltűntök tova?

Hát szerelem, téged látlak,
Örömök mind,
Ismerlek, várlak.

Elmentél.
Sok emlék, mit itt hagytál,
Fájó emlék, mind csalódás.
Szép voltál, igaz,
Bánatban vigasz,
Ismerlek jól, ne félj.
Átkozni nem foglak: remélj.

Én már nem remélek.
Jöttél, láttalak, rólad regélek.
Mese szép, vigasznak jó,
Mind örök, és mind változó.

***

Te szép vidék!
Örökké változó, mindig ugyanaz emlék.
Hiányzol, táj!
Mindig velem, rég hogy láttalak, fáj.

De sokat ültem öledben,
Szerető gyengéd két kezedben
Mindig egyedül, nem magányban
Vigaszt nyújtó szép hazámban.

Elfoglalták helyem?
Dehogy.
Elpusztított ember?
Ott vagy, ott.

Szép volt veled.

Felnőttem, s gyerekszív
nincs már, hogy vigyen,
öreg láb útra nem hív,
mégis szeretlek, bármit higgyen
Férfi ész és asszonyszív.

Még ott voltam egyszer,
Nem búcsú volt, de reggel
Mentem tovább, mert vártak
Új vidékek, ismeretlen tájak.

***

Gyűlöltök mind.
Sok nevem, mi rám ragadt,
Egy van márcsak, egy maradt,
S ez a név, mi kárhozott,
S ez a név, mi átkozott.

Szemembe néztek, s fáztok
mind;
Rám tekintve átkoztok
kínt,
mit nem én okoztam,
csak rámutattam,
Hogy hogyan éltek,
S hogyan haltok.

Elküldtök, mert merek
boldog lenni,
Nem hívtok, mert magányban
tudok örülni.

Hát ez lettem én?
Ez a négy betű?
Szerelem gyilkosa,
Átkozott mindenütt.

***

Fehér fal, igen az vagy,
Bár nem látni, sokminden takarja.
Fehér fal, ez, ez csak voltál,
Barna, kék, sárga lettél már.

Nevetnék rajtad,
hogy elvesztél,
Szép fehér fal!
ELVESZTÉL!

Fessenek újra, nem sok vigasz,
Lelkednek semmi, testnek álarc.
Hát, kéz és lábnyomok,
Ez maradt már,
Ezt hordozod.

Hát legyél újra fal,
és ledöntnek,
Legyél újra fehér,
megölnek.

Kitagadnak, mert ma már
A házak fala
Barna, kék és sárga foltos
rút madár.

***

Múltidéző dallamok.
Van, hogy pörgős,
Van, hogy lassú,
szerelmes hangú,
Megesik, hogy néma
dalú angyalok.

Ti vagytok már:
a képek szakadtak,
a könyvek rongyosak,
a ruhák elszakadtak
mind.

Hát meséljetek nekem
szerelemről, hogy emlékezzek,
boldogságról, hogy nevethessek,
és búbánatról, hogy
hangulatom ne változzon meg.

Ti vagytok csak. Itt egy lemez,
amott egy kotta.
S a zongora
némán porosodik a sarokban.

Nincs, ki énekeljen már,
Nem hallgat titeket senki.
Nincs, ki emlékezne rád,
régi költő,
új versek,
egyszerű rímek
írója. Egy senki.