Már csak úgy gondolok rád,
mint téli fák a hó alatt,
amint csikorgó águkat
a szél elé vetik,
mert csak így védhetik
lelküket a fagyhaláltól.

Már nem is látszol
a messze köd ablakán át,
és a sirályok szárnyát
lenyeste az éles penge jég,
nem rikoltják hangodat,
mint rég a zöld tavasz idején,
már nem én vagyok
szép szavad
csendes pihenője.

Nincs jövője,
mert a múltja lett szemfedője
a halvány emlékezetnek.