I. Fejezet 1. rész

Óriási fonott kalitkájában a holló egyre idegesebbnek tűnt. Farka zöldes fényben játszott. Amíg máskor vastag csőrét forgatta ide-oda, most szinte jéggé dermedve figyelte a kopasz faágak suhogását, a téli szél hol süvítő, hol csendes erejét. Érzékelhető volt, hogy történik valami. A pálosok hideg kőbarlangjaiban ugyan megállt az idő már évszázadok óta, most mégis, a fagyos levegő ellentétben a madár dermedt mozdulatlanságával, szinte vítus táncot járt.
- Nocsak, nocsak! Hát te meg akarsz fagyni? – a kérdés a nagydarab szerzetes szájából túlságosan gunyorosnak tűnt. A kopár barlang melegítése az ő feladata lett volna. Gyorsan hozzá látott hát tüzet gyújtani, és a meleget adó rőzserakás mellé térdelt. Monoton hangon imádkozni kezdett, de nem tartott sokáig, különös izgalom lett rajta úrrá.
- Mi Atyánk, Mi Atyánk, adj erőt szegény népednek! – mormolta, teljesen felrúgva a megszokott ima hagyományait. A sötétlő madár hirtelen felkapta a fejét, izgatottan forgott jobbra-balra.
- Mi bajod lehet neked, te fénylő feketeség? – lepődött meg újra a tar fejű szerzetes. Ekkor vagy tíz társa csörtetett be a barlangba. Fehércsuhájuk, mint valami lámpás világította meg a nyúlós sötétséget.
- Mi történik itt? Hát ti elvégeztétek a ma reggeli feladatotokat? Nem látok egy szál rőzsét sem a kezetekben, pedig ezt a tüzet táplálni kell! – szólt rájuk dühösen.
- Gergely Atya! Neked is érezned kell, hogy a világ különleges napja ez a mai!
- Ugyan már, miért lenne különleges? – bár ahogy ránézett a madárra, rajta is elhatalmasodott újfent az izgatottság. Talán csak nem a régóta várt csillag száll le erre kopár, örvénylő földre? Hirtelen megvilágosodott elméje. De igen! Eljött az idő, melyre oly régóta, kiéhezetten vártak! Mint ahogy vár a bödön csiga, a kerti iszalag, a fűrészlábú szöcske, a természet zajos, megújuló, tavaszi hangjára. Itt az égi fény megérkezésének misztériuma, már csak néhány kósza pillanat. Ezért ideges hát a krákogó madár is, ezért meredt szinte sóbálvánnyá, és halkult teljes némasággá egyébként fülsértő krákogása.
- Eljött az idő hát! Imádkozzunk a teljes beteljesedésért! – így azután mindannyian letérdeltek a kopott, rideg barlang, fagyot sugárzó földjére, és hosszú imába kezdtek. Más volt ez az ima, mint amihez eddig szoktak. Sokkal mélyebb, és többet jelentő, a nagy alkalomhoz illő. Csillagot vártak, azért imádkoztak. Lehunyt szemük előtt a tejút hulló fényességei mutattak utat, mélyen a kopár sziklába bujtatott kő koporsójukhoz. Ez a várakozás csábította őket, és íme, most beteljesülni látszott. Telt múlt az idő, a homok lassan pergett lefelé, ők még mindig ott térdeltek, és mormolták imáikat. Már sötét volt az ég jó ideje, amikor a holló verdesni kezdte szárnyait. Nagy ereje szétszakította a kalitkát, és huss, a madár utat tört a szerzetesek feje fölött az ezer csillagtól ragyogó, szabad ég felé. Szárny csapásai nyomán csak úgy szikrázott hideg téli levegő.


2. rész

Messze innen, az erdélyi fenyőerdő lábánál, sötétség leple takarta be óvón a zsúfolt várost. Ilyenkor már a gyertyák, mécsesek sem égtek, csak ha külön feladatuk volt. Az óriási fehérház falai között, most azonban mindenki gyertyával, mécsessel rohangált. Vizet forraltak, lobogott a tűz a konyhán, és a nagyteremben is mindenki éberen figyelt.
- Jajj, jajj….segítség! Nem bírom tovább! – a sikoltozás beterítette az egész hatalmas termet. A férfiak idegesen hallgattak, a nők gyomra is görcsölt a feszültségtől. Aki nem állt a szülő nő ágya körül, távolból figyelte a jelentőségteljes eseményeket. Az úrnő vajúdik már órák óta.
- Tartson ki asszonyom! Mindjárt vége!- a legbenső szolgálólány, Katalin idegesen törölgette hosszú, zöldellő rokolyájában a kezét. Mintha ezzel segítene úrnőjének nyomorúságában. Az egyéb szolgák távolabb beszélgettek.
- Látja kigyelmed milyen havas a táj? – kérdezte urát az éppen egy pillanatra megnyugvó nő.
- Igen asszonyom, még mindig szállnak az ezüstös pelyhek, ragyog az egész látóhatár – nézett az ablak felé.
- Nem bírom tovább! Híjj! Íjja! Hkrú, hkrú! Segítsenek! Segítség! –
- Már órák óta szenved – suttogták a szolgák.
- Lehet, hogy rámegy! – Szilágyi Erzsébet az egyéb történésekben hősiesen küzdő nagyasszony most a legutolsó szolgáló gyávaságát mutatta meg. De nem bánta ezt senki. Hunyadi János a magyarság leendő kormányzója ott ült szenvedő felesége ágya mellett és imádkozott. Egy fiúgyermeket már adott az asszony neki, most a nőt mentené, ha hatalma lenne hozzá. Vele tördeli a kezét a ferde falú ház gazdája, a pocakos erdélyi szőlősgazda, Méhfi Jakab is. Mert ugyan ekkoriban gyakori az asszonyhalál, de aki a szülő ágyban fekszik, nem akárki. Nem akar ő ilyen veszedelem közelébe kerülni. Fekete éjszaka közepén jár a kuvik, amikor hatalmas sóhaj szakad fel.
- Ahhh! – és hirtelen mintha egy kis macska kezdene nyávogni. A csecsemő pontosan a csillagok állásának megfelelően megérkezett hosszú útjáról az e világra. Erős, vörös fejű kis bivaly. Parányi hímvesszője büszkén fityegett, mutatva, hogy Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet nászából ismét egy valódi örökös született.
- Éljen, éljen a nagyasszony! – kiabáltak a szolgák hangjukkal betöltve a fülledt, a szülés illatától áporodott helyiséget.
- Erzsébet! A fiunk a keresztségben kapja a Mátyás nevet! – mosolygott boldogan az apa. Így azután az Úr ezernégyszáznegyvenharmadik évének második hónapja huszonharmadik napján a várva várt csillag megszületett.
Erzsébet asszony boldog ájulásban ölelte át csecsemőjét. A szolgák pedig a szobát tették gyorsan rendbe, kicserélték a véres ágyneműt, vizes ronggyal megtörölték az asszonyuk kényes felét. Majd lassan a mécsesek is álomra hajtották kialudt kanócukat, és az emberek is nyugovóra tértek. Néha-néha hallatszott csak egy kis macskanyivákolás, de akkor mellre tették a parányi urat, azután az is elhallgatott.
Senki nem vette észre, amikor a holló az ablakpárkányra ült. Már minden fáradt szem lecsukódott, és az emberek az álmok mezejére léptek. A madár tágra nyílt szemmel figyelte a békésen szuszogó újszülöttet. Eltelt egy kis idő, és a fekete árny érzékelhetően megnyugodva várakozott tovább.


3. rész

Még sötétlő kora hajnalban, a kakaskukorékolás előtt, Hunyadi éberen forgolódott zizegő fekvőhelyén. Szerette ezt a várost. Füstös, nyers, hangulata mindig a megújulást idézték fel benne. Most is arra gondolt, amikor egyszer nagyon régen, apja beszélgetni kezdett vele jövőjéről. Maga előtt látta a Havasok örökkön-örökké zöldellő tűlevelű fáit. Szinte hallotta félelmetes suhogását a vadonnak, és a szörnyedelmes ijedtséget hozó kiéhezett szürke farkasok vonítását. Érezte gyermekkorának varázslatos illatait. És az a pillanat, amikor apja áttért Magyarhonba élni, halni, számára is jövőt eldöntő, meghatározó pillanat volt. Apja ezerszer elmesélte.
- Figyelj, kis vitéz! – bökte meg mutató ujjával a kobakját, és csak mondta, mondta – egyszer azt gondoltam, éppen egy medvevadászat után, amikor a kezem csöpögött a vad vöröslő vérétől, hogy elmegyek innen. Világot látok, új urat keresek. Még parányi emberke voltál, nem emlékezhetsz rá.
- De emlékszem, uram – vágta rá csillogó szemmel - emlékszem arra a pillanatra, amikor legelőször Zsigmond király udvarának göcsörtös köveit tapostam. A hatalmas király szavaira is emlékszem: „Vojk, hűséges lovagom, örökadományul megkapod tőlem Hunyadvárát”. Vajon én mit mesélhetek majdan két vitéz fiamnak, szőtte tovább gondolatait lehunyt szemmel a szörényi bán. Ulászló is eszébe jutott, az új király, aki mellé vetette a sors, és saját döntése. És országos barátja, Újlaki Miklós, macsói bán. Újlaki nagydarab, medveszerű, megbízható, becsületes barát volt. Akkor még úgy gondolta, egy életre.

Mosolyogva, elégedetten forgolódott vaddisznó bundájával letakart szalma vánkosán, mert azt bizonyosan tudta, hogy fiaira becsületes hírét hagyja, az országosan elismert hősét, vitézét. Neve hallatára zárt, sötétlő kapuk nyílnak ki, és friss pecsenyével, jó fajta borral várják a betévedőt. Lassan az éjszakai sűrű homály oszlani kezdett, beindult az élet a fáklyák kormos illatától sötét falak között. Mátyás már harmadjára szopott születése óta, most alszik, parányi száján egy csepp tej kérezkedik lefelé.
- Hogy telt az éjszaka, Erzsébet? – simogatta meg gyengéden felesége hófehér kezét.
- Boldog vagyok, jó uram! Boldog és büszke. Hunyadi László, Hunyadi Mátyás, és az apjuk, Hunyadi János boldoggá tesz – fordult felé örömteli mosollyal asszonya.
- Gyönyörű vagy ma reggel! Büszke apává tettél ismét, köszönöm neked! -. A szolgák már javában sürögtek, forogtak, a kályhában vidáman pattogott a tűz. A színes ablakokon a téli nap sugarai tolakodtak be, és borították ezer fénnyel világosságba a hatalmas hodályt. Szép, szikrázó téli napra virradtak a ház lakói, és vendégei.


4. rész

A szüléstől erősen megviselt asszony gyengéden tekintett csecsemőjére. Puha szőrmék között a piciny emberke békésen szuszogott. Drága fiam, köszönöm az égieknek jöttödet, gondolta boldogan. Ahogy szétnézett a hatalmas teremben, figyelve a nyüzsgést, gyomra egy pirinyót összeszorult. Hát itt senki nem figyel oda, hogy itt alszik egy csecsemő? Nem lehetne halkabban, óvatosabban? Hirtelen az ablakra esett a tekintete. A holló ott ült békésen, és figyelte a gyermeket. Erzsébet beleborzongott látásába. Eszébe jutott egy réges - régi álma. Egy sötétlő holló, csőrében aranygyűrűvel.
- Édes uram! Hozza ide azt a madarat nekem! – bökte meg az álmaiban elmerült férjét.
- Hozom kedves asszonyom! – milyen furcsa, a vadmadár békésen tűrte, hogy férfi kezébe fogja, kíváncsian tekintgetett szét a helységben. Ahogy letette az ágyra, csőrét tolta a nagyasszony felé. Az pedig lehúzta egyik gyűrűjét, és a madár felé nyújtotta. A madár, mintha összebeszéltek volna, csőrébe kapta a fényes ékszert, leheletnyit bólintott a fejével, és tovarebbent.
- Gyűrűt adsz a kékesfekete madárnak? Vajon mi okod van rá? – csodálkozott asszonyára.
- Volt egyszer egy álmom. Fiút szültem neked és ez a gyermek testvére lett a hollóknak. A gyűrű az álmom megpecsételését jelentette, és azt, hogy az újszülöttünk a hollók népének védelme alatt áll. Nyugodt lettem tőle. Nézd csak, a madár is itt hagyott egy fekete tollat cserébe! - ekkor Mátyás, mint aki megérezte, hogy róla beszélnek, hangos bömbölésbe kezdett. Ismét elérkezett a szoptatás ideje. Hiába volt szoptató dajka már az első perctől kezdve, az anya nem adta át gyermekét. Duzzadt mellére tette a kis vonítót, aki mohón szürcsölni kezdte a meleg, mézédes anyatejet. Amikor a fénylő toll, simogatóan ért a sírástól kivörösödött feje búbjához, szuszogva nyugodott meg. A fogadott asszony visszatette szőrmével melegre bélelt bölcsőjébe, az úrnő pedig megmosdott a kivájt kicsiny fateknőben. Arcát, kezét a hideg vízzel leöblítette, és száraz daróccal vörösre dörzsölte. Szép lány volt, szépségét ma is gondosan őrizte. Hosszú sötét haja copfba fonva tekeredett szép formájú homlokán, és szemei, mint ázott földben csillogó víztócsák, sugarat szórtak azokra, akikre rávetette.
- Azon gondolkodtam hajnalban, hogy két gyönyörű gyermekünk mi végre nőnek fel. Mit hagyok nekik örökbe? Vitézek, vagy tudósok lesznek?
- Nagyúr vagy – simogatta meg az asszony gyengéden a férfi erős kezét.
- Igen, nagyúr, aki állandóan lovát hajtja, és a csatatéren bólintja álomba fejét. A gyermekek nevelése egy ideig a te feladatod lesz.
- Tudom, uram, kegyelmednek mennie kell – váltotta komolyabbra szavait – de bízzon bennem, én arra nevelem kicsiny vitézeinket, hogy emelt fővel léphessenek tekintélyes apjuk nyomdokaiba.
- Csak a magyarság nyelvét ismerem. Minden komolyabb megbeszélésnél tartok attól, hogy szavaimat, a ravaszdi, nyelveket bíró, nem hűen tolmácsolja. Szeretném, ha fiaim saját hangjukat hallatnák majdan, saját szavaikkal simogatnának, vernének, átkoznának – szúrós szemmel nézett körbe a helységen hatalmas karosszékéből, melyet egy óriási barnamedve szőre tett kényelmessé.


5. rész

Repült a madár, vaskos csőrében az aranyló gyűrűvel. A pilis kopár sziklájának tetején megpihent, mielőtt gazdáihoz betért. Büszkén ült a szirten, hisz már párja van. A másik holló jegygyűrűje csillogva verte vissza a téli nap semmi melegét adó szikrázó sugarait. Hópelyhek vidáman cikáztak az égen. Kolozsvárott, messze a Pilisi szenthelytől, a sötét éjszaka született jövő szuszogva csimpaszkodott anyja tápláló melleibe. Most már csak ki kell várni növekedését, de ez már nem semmibe szálló várakozás. Hisz beteljesült a régi jóslat, új uralkodó nevelkedik. Pereg a dob bőre is, az ősi hírvivő. Az ország legutolsó zege-zuga is megkapja a hírt. Van már enyhe fuvallat, a nyomor, a gyötrelem, a pusztulás túlhagyására. Vigyázz ország, és készülj, harsogják a dobok. Boldogan ünnepelnek Szent Pál követői is. Érdemes volt hosszú évek óta izmaikat, elméjüket kitartóan edzésben tartani. Eljött az ő idejük. Megérkezett az, akit, tanítani, védelmezni, felkészíteni kell égi küldetésére.
- Atyák! A ma éjszakai vezeklés legyen minden eddiginél keményebb, hisz most már tudjuk, lelkünk nem véletlenül járta meg a nagy utat. Az, akit az angyalok csillogó szférájában láttunk, megérkezett az ezüstösen csillogó éj folyamán – Gergely atya lassan, méltósággal ejtette ki szavait, miközben elővette hatalmas, bőrszíjból font ostorát a teremtőnek.
- Amikor kósza lelkem elhagyta testemet, az ősi kőkoporsó magányában erre a pillanatra gondoltam – mondta egy másik szerzetes, arcán üdvözült mosollyal.
- Készüljünk hát! Lelkünk egyszer már áttörte a kőboltozatot. Most is óriási erőre van szükség, hisz vezetőnk még csak maga a csillagos ég.
- Fejünknél megjelent a fénylő Nap, lábunknál a ragyogó Hold.
Egyesült a fény velünk -. Nagy zsongás töltötte be a dermesztő barlangot. Mindenki készült a megtisztító ostorcsapásokra. Az arcok pirosló rózsa lázban égtek, szemeik a vastag kőfalakon túl, a messzi távolban fürkészték a közeledő jövőt. Többen már elővették a barlang falába vájt mélyedéseikből ostoraikat, mások pedig készítették egyenes hátukat az ostorcsapásokra. Akkor hirtelen robajjal becsapódott a barlangba a holló. Csőrében a fénylő gyűrűvel. A szerzetesek tágranyílt szemmel figyelték a jegyesség démoni kellékét. Igen, itt a végső bizonyosság. Ha eddig egy pillanatig is kételkedtek volna, most minden kételyük elillant, ki a ködös világba. A holló már nincs egyedül. Megszületett a társa. A támogató, a jövő, a földi fény már valóság. Sziszegve csapódtak az ostorok, eddig nem ismert erővel. Suhogásuk betöltötte a barlangot. Már nem fázott senki, a hátakon véres hurkák hirdették a megtisztulást. Vezekeltek az összes földi bűnösért. Minden egyes magyar ember árulásáért kiserkedt egy-egy csepp pirosló vér. Gőzölögtek a hátak, lassan vérpatakok indultak el útjukra az erőteljes csapások hatására, de jajszó nem hallatszott. Csak az ima, annak mormolása egyre hangosabban töltötte be a barlang szóra éhes termét, vegyülve a holló vidám krákogásával.
„ Ó, édes Szűz Mária,
e világnak megvilágosítója,
világosítsd meg az én lelkemet,
és ismertesd meg szent Fiaddal, Jézussal.
Ó, édességes Szűz Mária,
mikor lelkem testemből eltávozik,
oltalmazz meg pokolbéli ellenségtől,
erősítsd meg lelkem Szentháromság hitében,
és ne hagyj engem kétségbeesnem.
Ámen.”

(regény részlet)