Először találkoztak, és tudta, hogy ez a férfi olyan ellenszenves, hogy talán mint még senki.
-Éva drága! - drága, utálom, ha drágáznak, gondolta a nő.
- Nem vagyok drága! - pattogtak a szavai. A férfi csak mosolygott.
- Jó, akkor csak Éva, mikor hozhatom az árajánlatomat?
- Amikor akarja. Nyolctól négy óráig itt ülök.
- Akkor holnap délelőtt, úgy tíz óra körül.
- Rendben!
- Csókolom a kezét! - mosolygott a másik.
- Jó napot! - menj a pokolba, gondolta. Mindig, amikor visszaemlékszik a kezdetekre, ez a pár mondat jut az eszébe, és az ellenszenv. Mert végtelenül ellenszenves volt neki a férfi, már csak azért is, mert mindenki kedvelte.
- De én nem! Ki nem állhatom az ilyen önelégült pasikat -, mondta a barátnőjének.
- Azt nem veszed észre, hogy állandóan róla beszélsz?
- Róla? - ezen őszintén elgondolkodott, és elkezdte figyelni magát. Amit tapasztalt, teljesen ismeretlen volt a számára. Először megjegyezte, mikor jön, majd várta is, és az ablakon leskelődött, mikor látja a bordó kocsit, ha pedig meglátta, görcsbe állt a gyomra. Azután eljött az idő, amikor másra sem tudott gondolni, csak Lászlóra. Már neve is volt. Előbb fájni kezdett a bőre a hiányától, később állandóan sírnia kellett. Egyszer azután László átölelte. Azt hitte, elájul, de nem, csak olyan jó volt hozzá bújni. Egy kölcsön lakásban szeretkeztek, majd néha kocsiban, és végül a férfi bérelt egy lakást. Hiába volt otthon, család, ő csak a férfi által élt. Minden egyéb időszakban vegetált. Néha azt gondolta, nem lehet így élni, nem bírja tovább. Döntött, és szakított.
- László! Én nem tudok így élni!
- Mit akarsz, Kedves? Mindent megadok, csak egyet ne kérj!
- Nem kérek semmit, de fejezzük be!
- Valóban ezt akarod?
- Igen!
- Jól van, Kedves! -, és most nem beszélték meg, mikor találkoznak legközelebb. Ez maga volt a pokol. Alig telt el félnap, úgy érezte, megőrül. Szaladt a férfi munkahelyére. Ott a kocsi! Ó, hál' Istennek!
- Nem bírom tovább! - robbant be az irodába.
- Gyere, Kedves! Hát gondolod, én nem szenvedek? Nem gondolok ezer percből kilencszázkilencvenkilencszer rád? Csak az, az egy perc a családomé. Csak azt hagyd meg nekem -. Mondhatta volna, hogy az az egy, sokkal több, mint az összes, vagy azt, ha csak egy, miért nem mond le róla. Tudta, hogy hiába tenné. Ismerte a férfit. A helyzet annyira méltatlan volta számára, hogy kitalált egy új jelzőt is.
- Lábtörlő alatti szerelem vagyok - mondta a barátnőjének zokogva. Azután eltelt hét hosszú év, amikor egy reggel úgy ébredt, hogy nem a férfi volt az első gondolata. Délután találkoztak a bérelt lakásban, és azt mondta:
- Édesem! Elengedlek teljesen, mert nekem már nem nyújtasz semmit. Jó volt veled, de már nem pokol, és nem is lényeges. Nem jövök többet. A férfi átölelte, és annyit mondott:
- Köszönöm, Kedves!
Évek teltek el, amikor egy tavasszal gyásztávirat érkezett. László temetéséről kapott értesítést. A temetőben azt gondolta, most elment élete nagy szerelme, aki megtanította szeretkezni, szerelmesnek lenni, lemondani, hazudni, bujkálni, és színészkedni, de ráébresztette arra is, hogy milyen jó nőnek lenni, és tudta, nem felejti. Egyszer majd elmeséli a sosem volt szerelmet, ne gondolja senki azt, hogy ő nem. Mert igen, neki is volt élete nagy szerelme, Lászlónak hívták, nős ember volt, és hét évig tartott.