élő hús és megáldott valóság
egy cseppnyi könyörület

annyiszor bebarangolt terület
általam még nem rongált, tépett

de most talán meződre lépett
valami darab belőlem letörve

rajtam a lépteid nyakörve
egy elszakított lánccal

megütnek egy bús románccal
én visszaütök az erőddel

lehet, hogy eltemetnek, földdel
de én akkor is lélegezni akarok

ellenméregként az elmúlásba marok
és valaki átölel szelíden

én magamba zárom, híven
hogy ne zárjon ki magából

talán egész más vagyok mától
egy védett drágakő feletti üveg

egy édes betegséggel járó tünet
vagy egy feltámasztó gyógymód

ne, csend, nem kell szólnod
alszom már, alszom, hazudj hát.