Zita tizenhárom éves volt, amikor először ment diszkóba. Háromszor volt pontosan.
- Zituka! Most már korán sötétedik. Hogy jössz haza a diszkóból? – aggodalmaskodott anyja a negyedik hétvégén.
- Sehogy, mert nem is megyek – vágta rá a választ.
- Hogy-hogy nem mész? – Sápiné először úgy gondolta nem jól értette, amit a lánya mondott. Nem ezt akarta ő, hisz most van itt az ideje, menjen csak.
- Anya! Tudod te, mi van a diszkóban?
- Ugyan honnan tudnám?– csodálkozott a lányára.
- Na azért! Füst, ricsaj, bűz. A lányok is isznak, bagóznak, és verekednek. Szinte levegőt sem lehet venni. Kész hányinger. - Így azután Zita számára véget ért a diszkó korszak, jóllehet még el sem kezdődött. Egyébként széplány volt. Hosszú barna haja, kék szeme, formás, karcsú alakja valóban több volt, mint átlagos. És mosolygott állandóan. Születési hiba. Szeplőit, és mosolyát anyjától örökölte. Egy év telt el, amikor valami változás történt. A kiskamaszból nagylány lett.
- Anya szerelmes vagyok – mondta egyszer vidáman.
- Helyes drágám! És kibe? – örvendezett Sápiné.
- Zolinak hívják. Tizenhat éves, és nagyon jóképű fiú.
- Örülök drágám!
- És mi most járunk, együtt vagyunk.
- Értsem úgy, hogy ez a Zoli udvarol neked?
- Értsd úgy, de már nem úgy mondják – nevetett Zita. Tizenhat éves szerelmes kamasz, amikor először a barátjával szeretkezett. Sápiné éppen külföldön volt, amikor telefonált a lánya.
- Szia, anya!
- Szia drágám! Mi van, mondd! – de Zita csak hallgatott. Az asszony rosszat sejtett. – Most mi van, megszólalsz, vagy meg vagy kukulva? – csend. – Zita! Ne bosszants! Tessék rögtön elmondani, miért hívtál!
- Nem tudom, hogy mondjam!
- Kislányom! Magyarul! De gyorsan, mert ez így nagyon költséges hallgatás!
- Hát jó! Lefeküdtem a Zolival -. Most az asszony hallgatott. Nem tudta mit mondjon nyolcszázötven kilométerre távol a lányától. Végül csak kinyögte:
- Figyelj! Megkérlek arra, hogy amíg nem megyünk el a nőgyógyászhoz, nem ismétlitek meg. Meg kell ígérned!
- Megígérem!
- Zita! Tudod, hogy én megbízok benned. Most is ezt teszem. A hétvégén megyek haza, jövő héten elmegyünk az orvoshoz. Jó?
- Jó! És nem haragszol, anya?
- Nem, kislányom! – de amikor letette a telefont sírva fakadt. Egy mérföldkő az ő életében is. Nagylány lett a lánya. Eltelt két év. Zita hol őrlődött, mert Zoli nem hívta, hol repdesett a boldogságtól, mert odafigyelt rá a fiú. Sápiné pedig attól függően volt elégedett, amilyennek éppen a lányát látta. Végül mindenki nagy örömére megtörtént az eljegyzés is. Úgy ahogy a nagy könyvben meg van írva. A két család a hosszú asztalnál együtt örült a fiatalok boldogságának. A vőlegény hozta a gyűrűket, Sápiné rendezte a vacsorát. Jól sikerült. A gyerekek szépek voltak. A két család elégedett volt egymással is. Mindannyian szorgalmas, becsületes emberek, családszeretők. Ezt láthatták a gyerekek is. Jó kezdet, állapították meg a szülők magukban. A családi kupaktanács végül úgy döntött, hogy építenek, pontosabban a vőlegényéknél beépítik a tetőteret. Gyűlni kezdett az építőanyag, a szülők átgondolták, mi kellhet még. Szóval szépen alakult minden. Egyik nyári éjszakán azután csörgött a telefon Sápinénál. Ki a fene lehet az éjszaka kellős közepén, gondolta.
- Erzsike néni – zokogott a telefonban egy férfihang – Zita visszaadta a gyűrűt! Hozzám vágta! Szakított! – zokogott tovább Zoli. Az asszony próbálta megnyugtatni, de görcsbe rándult az ő gyomra is egy pillanat alatt. Lőttek a szép álomnak! Jött az elszámolás! Megállapodott a két anya. Zita semmit nem ad vissza abból, amit az évek folyamán kapott, a fiúnál pedig ott marad az építőanyag, amelyet elsősorban Sápiék szereztek be.
A lány rövid ideig volt egyedül, talán csak két hónapig kókadozott, amikor az asszony látta, hogy újra ragyog.
- Anyukám! Megismerkedtem valakivel – közölte boldogan.
- És kivel? - Furcsa szeszélye a sorsnak, hogy a következő vőlegény ismét Zoli. Magas, sötéthajú, jóképű fiatalember. Szintén jó család, így azután Sápiné lassan újra boldogan merült el a megnyugvás langyos közegébe. Néha hallott ugyan egy-egy telefonbeszélgetést, ami nem igazán tetszett neki, de elhessegette magától a rossz előérzetet.
- Szia! Hol? Nem értem!
- …….
- Akkor nem jössz? Jó, akkor elmegyek egyedül – szólt Zita kemény hangon a telefonba.
- Nem várok rád! Vagy itt leszel időben, vagy magam megyek – egyre gyakrabban hallhatott hasonló beszélgetést. Lassan elszállt a nyugalma, érezte, hogy nem lesz jó vége a dolognak.
- Ne haragudj Zoli, de elegem van! Nem akarok többet találkozni veled – hallotta egyszer a lányát, amint telefonon szakít.
- Késő, előbb kellett volna figyelmesnek lenned. Mondom határozottan, hogy megértsd! Vége, vége, vége! Ne is keress többet! - Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy mindkét Zoli belerokkant a szakításba. Az első mai napig, egyedül van, a második pedig szabályosan belebetegedett. Úgy üzentek a szülők, hogy menjen Zita, mert attól félnek, hogy a fiuk kárt tesz magában. Végül elmúlt ez is. Ő pedig élvezte, hogy játszhat az élettel. Még ráér! Volt még egy-két kisebb kapcsolata, majd huszonnyolc éves korában eljött a nagy ő. Péter építész technikus, magas, fekete hajú, kék szemű, igazi macsó.
- Anyukám! Én most megtaláltam azt a férfit, akivel le akarom élni az életemet – vezette be a dolgot egy délután.
- Igazán? Na ha így érzed, akkor biztos így is van.
- Nem éreztem még ilyet soha. Olyan béke, megnyugvás, amikor vele vagyok. Haza érkeztem. És ha megfogja a kezemet, olyan meleg, mint egy dunyha.
- Hát örülök neki -, és Sápiné valóban örült. Megint azt érezte, egy gonddal kevesebb. Hisz ez az élet rendje, a lány férjhez megy, a fiú megnősül, és jöhetnek az unokák. Zitáék rögtön össze is költöztek egy peremkerületi albérletben. A panellakás drága, kicsi és kopott volt.
- Erzsike néni, nagyon spórolunk, hogy tudjunk venni egy telket. Az építkezés már könnyebb lesz – mondta egy alkalommal Péter.
- Jól teszitek, de szerintem az esküvőre is kellene gondolni.
- Jaj, dehogy! Az csak egy papír, és irtó sokba kerül. Az nem tartja össze az embert, ha nincs szeretet – okoskodott Zita.
- Én lányom, nem így gondolom. Az évek elrepülnek, Péter még mindig kapós középkorú lesz, amikor te már vénlány.
- Ugyan anyukám! Hogy mondhatsz ilyen hülyeséget! Ma már nincsenek vénlányok!
- Az, hogy más a nevük, hogy szinglik, lányom, attól a lényeg ugyanaz. Egyedül vannak. Még mindig jobb pozíció egy elvált asszony, mint egy vénlány. Én, az biztos, hogy elvetetném magamat.
- Te, lehet, de én nem. Más világ ez már! – Hát igen, más világ, gondolta az anyja, de nem volt nyugodt. Úgy tartotta, hogy a genetikailag kódolt üzeneteket nagyon nehéz túllépni, csak azért mert mások a szokások. Ahhoz talán egy emberöltő kevés. És hiába haladtak szépen a gyerekek. Hiába vették meg a telket, és kezdtek építkezni. Eltelt hat év, mire kész lett a gyönyörű lakás. Most már csak költözni kellene.
- Anyukám! Én nem költözök! – Sápiné azt hitte, hogy rosszul hall.
- Mi az, hogy nem költözöl?
- Nem köt össze bennünket már semmi, csak ez a ház kötne. Ez pedig kevés egy közös élethez. - Az asszony érezte, hogy lassan nem kap levegőt. Most már érvelni sem tudott, hisz mit mondhatna? Azt, hogy az együttélés időnként valóban nem happy, sőt, van, amikor kifejezetten unalmas, de hát mégis! Péter egy klassz pasi, aki szorgalmas, családszerető, és biztosan jó férj lesz és jó apa. És az élet pedig nem mindig izzásból, vagy lángolásból áll, sőt, ha csak langyosan melegít valaki az is jó. Nem volt mit mondania a lányának. Ismerte és tudta, hogy felesleges lenne. Végül meghirdették a házat, Zita addig is haza költözött.
- Újra szabad vagyok! Istenem, de jó! – nyújtózott jólesően az első szabad estéjén. Lassan szaporodtak azonban az otthon töltött hétvégék. Először úgy gondolta, hogy azért képtelen egy új kapcsolatot kialakítani, mert nem önállóan él. Így amikor megvette a saját lakását, reménykedve és boldogan rendezgette.
- Jajj! Alig várom már, hogy költözhessek. Végre kialakíthatom a saját életemet – tervezgetett. Azután amikor a sokadik éjszakát töltötte egyedül, és már a teste is kiéhezett, regisztrált egy társkeresőre. Hallotta, hogy többen találtak így barátot, szeretőt, férjet. Mert már egy szerető is elég lett volna. Átmenetileg, gondolta, és amikor megint virul, mint nő, majd csak talál valakit.
- Zitukám, férjhez mentél már? – kérdezgették a régen látott ismerősök.
- Még nem jött el az igazi – válaszolt kezdetben udvariasan. Lassan szépsége is kezdett megkopni, na nem azért, mert csúnyult, hanem hiányzott a belső ragyogás. Időnként voltak éjszakái, amikor nem egyedül feküdt az ágyában, és ilyenkor mindig reménykedett. De ezek az éjszakák maximum három alkalomig ismétlődtek. Azután nem keresték a férfiak. Mintha valami pasi riasztóval lenne bekenve, pedig csak a kötődése volt ijesztő. Már elhagyta a lazaság, egyre inkább görcsös és zavart lett. És közben látta anyját kivirulni.
- Anyukám, nem gondolod, hogy nevetséges a te korodban a piros cipő, piros rúzs és körömlakk? Egyáltalán, minek ez a rengeteg piros?
- Mi az, hogy minek? A férfiak szeretik a pirosat, szexis színnek tartják.
- Most viccelsz? És miért akarsz te szexis lenni? – kérdezte felháborodottan.
- Mert tetszeni akarok. Van még egy pár évem, ki akarom használni. Nem ártok vele senkinek. Imádom, hogy még nő lehetek – és valóban, az ötvenhét éves nő kivirult, mint a kamasz. Zita csak döbbenten nézte.
- Tetszik valaki?
- Igen, képzeld, van egy szeretőm – mondta boldogan.
- És ki? Hány éves? Mit csinál? Mesélj róla! – Sápinéban ekkor kattant be, hogy a lánya irigy. És ugyan hogyan is mesélhetne a jóképű jogászfiúról, aki húsz évvel fiatalabb, mint ő? Pont Zitához való lenne korban. A lánya szürkesége pedig kételyeket ébresztett benne. Azt mondják harminchat éves korban még nem vénlány egy lány, csak szingli. Ő elnézi a saját lányát, és tudja, hogy nem így van. Hiába az erőltetett vidámság, a jó pozíció, az anyagi jólét. Az egyedüllét mételye már elkezdte a büszke szinglit fertőzni. És érződik a hamisság.
- Nincs gondom senkire. Nem kell koszos gatyát mosni, gyerek után rohangálni a bölcsibe. Ráérek még – szokta mondani Zita egy-egy őszintének ható beszélgetés során. Anyja azonban érezte, minden szava hazug. Még csak nem is önáltatás, mert saját maga sem hiszi el, csak mondja. Azután a kérdés. Hány éves korig szingli a szingli? És mikortól lesz rigolyás öreglány? És ha arra gondol, mikor mi lett elrontva, fogalma nincs. Illetve talán mégis. Későn jött rá, hogy tökéletes ember nem létezik. Mindig szükség van egy kis toleranciára, addig, amíg nem késő. Ő ezt elmulasztotta. És ahogy telik az idő, szinte napról-napra szürkébb lesz. Lassan elmúlik a szingli életérzés, mint ahogy az egy-egy éjszakák is ritkulnak. Tudja, egyszer csak végleg elmaradnak a férfiak. Hogy minél kevesebbet fájjon, igyekszik egyre kevesebbet gondolni arra, hogy szeretett nő volt, és asszony, anya lehetett volna. És néha reménykedik. Talán! Talán még nem késett le semmiről!