kettérepesztett
vágyaim és
megbecstelenített, tiszta
ösztöneim
havernek melletted,
nemlétező hangon
kiáltva az igazukért,
csüngve a vészharangon.
süket vagy, mondd!?
a kezemben tartom
az ignoranciát,
azzal ne mosd kezed.
úgy viharzik át
letépett reményem
utolsó, kipreparált
darabja karjaid közé,
éhesen, elveszetten;
öröme - mint a börtöné,
az összes ítélettel
a vállain nézett önnön mögé.
nem kérhetem, hogy
állítsd újra össze mindenem...
csak annyit, csak egyet:
ha könnyek között hirtelen
erőtlenül fogódznék beléd,
fogd a sebet a szívemen,

és emészd fel a szeretetét.