- Úgy döntöttem, hogy eladjuk a vasutat – halkan mondta, mintegy magának. A felesége csak nézett. Nem igazán értette, bár neki mindegy is volt.
- Ahogy gondolod, drágám! És mit lehet kérni érte?
- Hát azt nem tudom, de szétnézünk az Interneten! Megteszed?
- Persze, hogy meg! – habár nem szeretett már a számítógép előtt ülni. Túl nagy volt a pocakja, és nyomta egy kicsit a kényelmetlen ülés. Augusztus elejére várták a babát, épp két hét volt addig. De boldog kismamaként igyekezett a férje kedvében járni, így azután beírta keresőbe „vasútmodellek”. Elég sok oldalt dobott ki a gép, hamar rájött, hogy keveset tud a kisvasútról.
- Édesem! Mit nézzek? – a férje a kérdés hallatán csodálkozva fordította felé a tekintetét.
- Mi az, hogy mit? Hát például van-e eladó vasút, és hogy milyen áron adják.
- Jó, de hát hogyan tudom beazonosítani? Ez milyen típus? – ezen a kérdésen azután Zsolt is elgondolkodott. Milyen típus is? Megtölt egy kisebb szobát a terepasztal. A nagyapja több évtizeden keresztül építgette. És hogy milyen méretű? Hát igen, valóban szokatlanul nagy. Az öreg a Vörös Csepelben dolgozott, és minden egyes darab ott készült. Ott esztergálta, csiszolta, festette, lakkozta, szerelte. Többféle mozdonya volt, pont olyanok, mint élőben. És hihetetlenül nagy darabok. Hirtelen kedvet érzett felmenni a tetőtéri szobába, és megnézni. Ott állt a terepasztal mellett, és mintha álmodna, szinte hallotta nagyanyja hangját:
- Papa, Mutyikám! Gyertek már lefelé, kihűl a vacsora! – kiabált az öregasszony. Mutyikám. Azóta sem szólt így neki senki.
- Jól van Nusikám, megyünk! – megfogta kezét a nagyapja, azután nehézkeses mozgással leslattyogtak a lépcsőn. Mert a lépcső meredek volt. Nehéz volt megmászni, de meg volt az előnye, a mama nem zavarhatta csak úgy ukk-mukk-fukk. Ahogy állt ott a terepasztal előtt, a vonatok megindultak. Ott állt mellette a nagyapja is, türelmetlenül slukkolta le a cigarettát, mert azt csak titokban tehette. A mama nem engedte, hogy dohányozzon. Az egyik slukknál hirtelen elszédült, a szívéhez kapott, és már jött is a mentő. Szívinfarktussal szállították be a kórházba. Még három napig élt. Éppen tíz éve. Azóta porosodott ott a terepasztal, teljesen átadva magát az enyészetnek. Milyen típusa is van? Felemelte az egyik mozdonyt. Dög nehéz. De hogy milyen típus, hát arról fogalma sem volt. Így azután abbamaradt az értékesítési procedúra. Megszületett a fia, Péterke. Boldogan ölelte át asszonyát! Igazán büszke apa lett.
- Na, mi lesz a vasúttal? – kérdezte hetek múlva az egyik barátja. Miklós rendszeresen átjött a négy éves kisfiával együtt, ilyenkor felmentek a padlásra. A gyerek gyönyörködött a kocsikban. Egyszer megpróbálták beindítani. Nem sikerült, valami kütyüt kellett megjavítani rajta. Miklós segített, így azután a kisfiú nagy örömére elindult a mozdony.
Még mindig gondolatban az eladással kalkulált, hisz elfoglalta az egész tetőtéri szobát, és ez igazán gyerekszoba lehetne.
- Tudod mit? Hirdessük meg a vasutat! – szólt ismét az asszonynak.
- Jó! Az Interneten van valami börzeféle, oda beírom – ennyiben maradtak. Jött is egy pár telefon, sőt írásban is érdeklődtek utána. Zsuzsa érdemben nem tudott válaszolni, ő pedig ahányszor válaszolt a feltett kérdésekre, mindig egy kicsit összeszorult a gyomra. Úgy érezte magát, mintha áruló lenne. Pedig nem volt az. Nagyon szerette a nagyszüleit. Nagyapja után három évvel a nagyanyja is elment. Előtte hosszú ideig ő ápolta. Reggelente, mielőtt dolgozni kezdett, beadta az inzulin injekciót, délben megetette, és este ismét inzulin injekcióval zárta a napot. Amikor kórházba került a mama, mindennap bent volt nála. Majd egy alkalommal arra ért be, hogy üres volt az ágya. Délután elment. A szobatársak szerint őt szólította. Zsoltikám, Zsoltikám, Mutyikám! Azután sóhajtott egy nagyot és már nem volt.
De itt van a nagy dilemma! Mi legyen a kisvasúttal? Valahogy már nem hajtott rá az eladásra. És az idő telt-múlt. A fia lassan kétéves, így időnként felment vele a tetőtéri szobába vonatozni. A gyerek szeme ragyogott, amikor a vonatok elindultak. Néha tisztogatta, szerelgette, már amikor volt ideje, mert az nem volt sok. Az utóbbi időben pedig egyáltalán nem beszéltek az eladásról. Így azután dönteni sem kellett.
- A gyerekszobát szerintem egyszerűbb lenne kialakítani úgy, ha a mamád szobája felé nyitnánk egy ajtót. Kevesebbe kerülne, mintha a tetőtérbe vinnénk fel a vizet, és a fűtést – gondolkodott egyik este hangosan a felesége.
- Hát, lehet, hogy igazad van – válaszolta az asszonynak. Így azután, a vasútkérdés egyelőre megoldódott. Nem sürgette semmi az eladást.