Szürke, időtől megkopott, nyikorgó lócákon ülnek ők, a Babfejtők.
Ráncos barna kezükkel pergetik a szemeket, koppanón, tálakba.
Az üres hüvelyeket lavórba hajítják, mint sok báb, miből messze szállt a lepke, hever ott mind.
Pakk, pakk, pakk – hallatszik a zörgés, mintha botladozó lábak tétova léptei lennének.
Beszédük halk, tompa foszlányai ide-oda cikáznak akadozva.
Asszonyok és férfiak, vaskos alakjuk tömbje uszadék fák folyópartra vetett csoportja.
Néha kinyújtják fájó derekuk, nyögve, majd viccelődnek rajta. Mellettük töviscsőrű tarka tyúkok kukoricaszemeket kalapálnak hirtelen mozdulatokkal. Az olvasztó napsütésben mindennek vasreszelék szaga van. Az egyik dolgos asszony zománckannából vizet tölt, annak tetejébe és jóízűen kortyol belőle. A többiek is megállnak a munkával, isznak, a férfiak sodort cigarettacsutkákra gyújtanak és köpködik a nyelvükre tapadt dohányszálakat..
Ebédidőben padra ülnek a ház elé, onnan bámulják a keréknyomos utat és hallgatják a templom tornyának harangját.
Délután újra dolgozni kezdenek, gyűlik a sok színes kavics a fehér tálakban, melyeknek pereme olyan mélykék, mint a nyári éjszaka, mely lassan alászáll.
Hazaszállingóznak, petróleumlámpa fényénél vetkeznek, árnyékuk fáradtan táncol a meszelt falon. Recsegő ágyukba fekve az álom rájuk talál, benne a tikkasztó nap ólmos fénye alatt, olyan szépen, lágyan koppanva peregnek a babszemek.