Csak marjuk egymás húsát,
Csak gyengülünk, mint halálra ítélt a télben.
Elengedjük egymást, mégsem távolodunk,
Ha távolodunk is nem eléggé, talán túl fájó lenne a szakadás.
Egymásba beletörve kínba fortyogva, lázban égve..
Mégis némán és ridegen élünk,
Egy életet, aminél sokkal többet hiszünk,
De hitünk sem tart örökké.

Nem látnálak soha többet talán el is felednének,
De fájón, fájna naphosszat a seb, mit nyalogatni nem volnék rest.
Üvöltenék az égbe, mint istennel dacoló árja nép vezére.
Küzdöttem már eleget érted, csatám elbukott én pedig félszeg.

Szabadok leszünk, mint madár, mit csak szél zaboláz.
A szél mi oly sejtelmes, talán még egy helyre fog fújni minket.
Mi ekkor már nem hiszünk semmit, de tudni fogjuk, mit kell tenni.
Tesszük is majd szótlanul egymásba bújva..
Egy utolsó marásra, hogy elhulljunk a porba.