Egyszer, mikor jártam a természetben egy dombot láttam,
Gyermeki kíváncsiságom felhajtott a dombtetőre
S letekintettem a buja, mindent átszövő növényzetre
Rég láttam ilyesfajta természeti tündöklést
Kellemesen ölelő szél fogott körül, ami még növelte a kéjt
Sok betöretlen állatot láttam,
Ami még nem vált vad mindent felzabáló életünk domesztikációs ketrecének otromba martalékává.
Elnyel már mindent a szenny és a mocsok, és te ezt élvezed, mint vak gyermek Van Gogh képeit.
Nem hallod láncaid zörgését, pedig ott vannak, ahogy a fejed felett lebegő öntudatlan léleklény.
Morajló zajtömeg mindennap, reggel, délben és este.
Tömegben, süket fülekben miniatürizált istencsapás.
Istenek kellenének ennek a világnak kik utat, mutatnának a nyájnak.
Bár bűn mindig lesz, ahogy eltévedt emberek is.
S ahogy holmi hazavezére, lélekápoló kortárs hangszáljátékos játszotta:
„Sok ember közt vagy leginkább egyedül"

Talán ezért is élvezetes csak álldogálni egy dombtetőn, némán
S átölelni azt, akiben újjászületünk minden nap, az idők végezetéig...