Jöjj, s fordulj be velem
a kihalt utcasarkon,
hol a sok megvakult
nagy redőnyös ablak
szemét pihenteti a parkon,
hol a nyújtózkodó
sötét házfalaknak
hosszú árnya int,
s a néma díszletekre
a Hold ezüstje hint.
Jöjj, látod itt vagyunk megint.

Itt a park is, füvek világa,
nagy kőkereszt magaslik
fölénk,szeretlek, ne gondolj semmi másra,
bánatra, halálra.
Mert miénk még a hűvös nyári éjszaka,
s a tovatűnő nyáréj minden csillaga,
szeress, míg ölelni tárjuk két karunk,
mert egyszer, akár a csillagok meghalunk.
Lelked bíborán terített palást legyek,
már ne kötözzenek többé kufár kegyek,
és az öröklét ígérete.