Ahogy ültem a metrón, minduntalan rá akartam jönni egy csomó dologra. Vajon az öreg nénik miért furakodnak be egy félméternyi helyre, ha csak egy megállót mennek? Az öltönyös fickók hogy hallanak bármit is, mikor mobilon beszélgetnek, ha nincs is térerő? A kisgyerekek miért néznek rám olyan ijedten?
Míg ezeken a fontos dolgokon tűnődtem, rájöttem, hogy más is gondolkodhat azon, hogy én vajon miért nézek meg alaposan mindenkit, miért mosolyodok el néha-néha, mikor az égvilágon semmi vicces nincs a metrón, és miért korog olyan hangosan a gyomrom. Vajon miért is nézhetek olyan csúnyán arra a néhány 13-14 éves gyerekre, akik a mobiljukról hallgatnak valamiféle „fél dollár” nevű embert, aki nem mellesleg borzasztó.
Hiába, néha elég szigorúan alkotok véleményt másokról, még ha nem is ismerem őket. Ezért is figyeltem fel rögtön arra a férfira, aki komoly, félelmetes tekintettel lépett be a metró ajtaján, a Deák Ferenc téren. Ő is mindenkit jó alaposan megnézett, szúrós, világoskék szeme mintha mindenkit átdöfött volna. Végül leült, nem sokkal arrébb az én helyemtől, egy középkorú asszony mellé, aki inkább pár centit arrébbcsusszant, nehogy túl közel legyen.
Ez a férfi is középkorú lehetett, úgy a negyvenes évei elején járhatott, fekete széldzsekit és farmert viselt. Zavartan ült, egymagában, nézelődött jobbra-balra. Már az Arany János utcánál jártunk.
- Mindenki a földre! –pattant fel hirtelen ez a férfi – Gyerünk, mindenki! –üvöltött megint
Az összes, ebben a metrórészben utazó ember hanyatt-homlok lepattant a földre, valaki sikított, a gyerekek elkezdtek sírni, én csöndben voltam, mert féltem, hogy ha zajt csapok, még meg is öl.
- Itt ma mindenki meg fog halni! Kivétel nélkül! Ha nem hiszik, nézzék meg ezt! –ekkor szétnyitotta a kabátját, és megláttuk, hogy a derekára van erősítve valamiféle gépezet, ami kattog és számlál. Visszafelé. Nem kellett sok intelligencia ahhoz, hogy rájöjjek, mi is ez.
Nem sokat láttam földön hasaló helyzetemből kukucskálva, de hallottam, ahogy az emberek halkan, ijedten sutyorognak, találgatták, mi is lesz most, kapunk-e egy utolsó esélyt az élettől. De a metró már nem állt meg a Nyugati pályaudvaron. Továbbment, az összes megállót kihagyva.
Terroristaszerű emberünk is kezdett kétségbeesni, talán a saját maga által kreált helyzettől, talán magától a végkifejlettől, amit már látott maga előtt, mint mindenki más. Remegett a keze, és könnyek csordultak le az arcán. Reménykedtem, hogy talán megkönyörül rajtunk, és valahogy leállítja a gépet. De nem tett így.
Ahogy ültem a metrón, átgondoltam az életem, átgondoltam a velem utazó ismeretlen emberek életét is, legalábbis megpróbáltam kitalálni, hogy kik is ők. Talán ők is ezt tették. Időközben helyzetet váltottam, már nem ültem a metrón, már feküdtem, már egészen más dolgokon elmélkedtem, már nem érdekelt se az öreg néni, se az öltönyös fickó, se a gyerek. Behunytam a szemem, hallottam három kattanást; 3…2…1…és a nagy „bumm”.