Már meguntam a fehér falak ismétlődő képeit,
s azt, hogy kínzón lassan tűnnek el életem fényei.
Napjaim mind egyhangú sivárságban telnek,
s egy reggel - ki tudja mikor - holtan lelnek.

Az idő olyan lassan telik, s hazudnak nekem.
Tán’ nem sejtik, hogy ezzel csak ártanak nekem?
Azzal ámítanak már évek óta, hogy szabad leszek.
Meggyógyulok, felépülök, s majd újra nevetek.

Mit tudnak ők erről? Ők érzik, hogy szenvedek?
Próbálok erős lenni, de olykor ez nem megy,
pedig mellettem áll családom, s barátaim,
kik bíztatnak folyton, hogy merjek álmodni.

Mégis miről? Tán koporsóm színéről?
Vagy a temetésemen felcsendülő zenéről?
Arról, hogy mit viseljek testemen a ravatalon,
S milyen nagy legyen a koszorú- halom?

Hiszen haldoklom…, s ezt mindenki tudja,
Itt mégis mosolyognak, majd könnyekbe fúlnak.
De azt csak is otthon, hogy én ne lássam,
Pedig…Tehetnék akár itt is…Tegyék csak bátran!

Mit hisznek ők? Elmém még tiszta, józan vagyok!
Érzékelem helyzetem, tudom, hogy meghalok.
Tudom azt is, hogy már nincs sok időm hátra,
S azt, hogy mindenki csak a szerepét játssza.

Vegyétek már le ezeket a vidám álarcokat!
Kérlek, teljesítsétek utolsó vágyamat.
Könyörgöm, ne mondjátok, hogy nem szabad….
Csak ezt az egyet, nekem csak ez maradt.

Egyszer, még utoljára had menjek ki innen,
Had sétáljak a levegőn, a zöldellő ligetben.
Vagy ha járni már nem tudok, tegyetek egy padra,
Had legyek egy kicsit egyedül a szabadban.

Miért vagytok ily’ csendben? Szóljatok már!
Oh, értem, válaszolni, lelkem összetörni fáj…
Semmi baj, hozzászoktam már ehhez, talán…
Nem tagadom, rosszul esik, s várom már a halált.

Akkor hát menjetek, hagyjátok lelkem holtan.
Ha ez oly’ nagy kérés nektek, mit számít a holnap?
Az infúzió majd vigasztal magányomban,
Igazán kedves, vele egészen megbarátkoztam.

Már éjszaka van, csak a csillagok ragyognak,
Eltűnt mindenki, végre egyedül maradtam.
De ezt nem bírom tovább! Elmegyek innen.
Szabad leszek újra! Ez maradt hitem.

Zúgó fejjel, lassan az ablakhoz vonaglok,
A párkányra állok, majd hátra pillantok.
Oh, előjönnek az emlékek, az évek hosszú sora,
Mit e falak közt töltöttem... - mind oly’ egyforma.

Lefogok ugrani, hiszen szabad akarok lenni!
Mily’ csodás ez, repülök! Szabad vagyok megint!
Sötét van…, kinyitom szemeim, s körbenézek.
Hát sikerült! Mily gyönyörűek, mily zöldek itt a rétek!