Szökjünk meg, Kedvesem,
mezítláb, lábujjhegyen...
s hogyha a padló reccsen,
dermedjünk meg a percben,
utána fussunk, mintha vad űzne
- magunk elől is menekülve...

Szökjünk meg, Kedvesem,
mezítláb, lábujjhegyen...
Induljunk délnek, ahol a vének
szemében is tüzek égnek,
ahol nincs tél, illatos gyümölcsök
utak mentén is érnek
szomját oltani kóbor szegénynek...
Hallgassuk barna déli éjszakák
két végére felfeszült húrok dallamát,
s míg ég alatti szállásunk brokátfüggönyén
pulzáló csillagokat nézünk,
mint édes bor túltöltött pohárból,
csorduljon ki a szívünk...

Szökjünk meg, Kedvesem,
mezítláb, lábujjhegyen...
Fussunk egészen a nagy vízig,
ahol minden nap elvérzik a Nap,
de meghaltában is izzik,
s a lobogó alkonyat éppoly gyönyörű,
mint mikor egy régmúlt hajnal
jött értünk láng-lovakkal...
Zárjuk gyöngyház-bélésű szívünkbe
a tenger halhatatlan moraját,
s hagyjuk a forró parti dűnén
eltűnni, betemetődni lassan
elnehezült testünk nyomát.