Kevesen ismerik, pedig nem mese ...

A Várdomb óriásainak története
feledésbe merült, pedig az óriások
ma is élnek, az átok,
mi lábaikat sziklabilincsbe fogja,
rég elmerült az egykor sós habokba.

Amikor a pannon dombokon
nem zöldelltek sarjadó növények,
nem szállt örömujjongó ének,
s nem gyűltek tanácsba a vének...

De mit is beszélek?

Gyűltek bizony!
Csak nem emberek, hanem
óriások osztoztak a posztokon,
hogy tanácsadó ki lehet.

Palotájuk egy hatalmas tutaj,
sodródott a tenger hullámaival,
s ha erre-arra kikötött,
odagyűltek, mint a varázslények,
manók, törpök és lidércek.

Hétfejű sárkányok tették a szépet
az óriáskirály menyének,
ki nem volt más,
mint a királyfi neje,
a vöröshajú, szépséges Berkenye.

Egy komor napon,
mikoron a királyi tutaj megállt,
történt az eset, hogy
a király elbotlott,
koronája leesett,
és csak gurult, gurult.
A király arca elkomorult,
koronája tengerbe hullt.

-Ki koronám visszahozza,
kincsem, mézem,
cédruskésem megkaphatja!
Ha kevesli, kérését egy
kívánsággal megtoldhatja.

Aki csak a hírét vette,
a koronát keresgette,
ábrándozott, mire menne.

Épp ekkorra esett,
hogy a tengerből,
mint egy sziget,
kiemelkedett egy nagy bálna,
minden vízilény királya: a CET.
Szökőkútként fújt vizet,
s a hatalmas szörny szájában
egy kis manó billegett.

Bizony e kis manó,
e csöppnyi lélek okozta
vesztét az óriásnépnek.
Mert mit neki a kincs,
a méz, a valódi cédruskés,
kívánsága oly merész,
kizárja a józan ész.

Az egyezség egyszerű:
Ígérd meg nekem,
ha koronádat visszahozom,
s lábad elé leteszem,
teljesíted kívánságom
az bármi is legyen.
Ha nem, szörnyű átok
erejével tutajotok elvarázslom,
délceg fiaid életét elveszem.

A király nem fontolgatta,
a kérésre szavát adta.
Mit is kérhetne a manó,
mit ő meg nem adhatna?

Kezet nyújtottak reája,
megitták az áldomást,
poharuk asztalra koppant,
manó meg köddé vált.

Telt az idő, napok múltak,
koronának nyoma sincs,
a király el is feledte,
fogadalma, a bilincs.
Ám egy reggel fényesség
vakította el szemét,
elveszett koronája
ékítette a manó fejét.
S a manó torz mosollyal
helyet foglalt trónusán:
- Berkenyének kezét kérem,
meg hogy én legyek a király.

Micsoda egy pimasz kérés,
bátor vagy, nem tagadom!
Hiába a vakmerőség,
Berkenyét nem adhatom,
fiammal ült kézfogót,
királyságom is övék,
ne vesztegessünk több szót.

Nem?
Ha Te így, akkor én is!
- hahotázott a manó.
Átok foglya lesz a néped,
nem kerüli el a végzet,
mit rá királya idézett,
egyezségünk, ím lejár.
Uralmadnak vége már!

Megpenderült, sípjába fújt,
tengermélyen mormogott,
mintha az ég omolna
tornyosultak a habok,
a tutaj recsegve tört ,
szilánkokra széthasadt,
a király dermedten szemlélte
a sodródó roncsokat,
majd a fiaira nézett,
kéreg fedte testüket,
karjuk ágként csavarodott,
lábuk gyökérré meredt.

A tengernek mélységéből
szárazföld emelkedett,
magasodott, domborodott,
formálódtak a hegyek:
az óriások tekintete
a távolba meredt.

Ha a Várdombon megállsz,
vagy üldögélsz a fák alatt,
te is hallgasd meg az óriásokat.