Péntek, pünkösd előtt


Hogy valamit nyerjek, akár ingyen sorsjeggyel is, soha nem hozott lázba.
De találni valamit? Az igen!

Ha bármerre járok a világban, nyitott szemmel nézek mindig körül. Gyerekkoromban sokszor találtam pénzt. Nem az összeg volt az igazi öröm, hanem az, hogy megláttam, mások előtt én láttam meg először. És biztos szerencsét is hoz.
Később annak örültem, ha rájöttem, a talált dolog mi lehet, milyen alkatrész, honnét származhat. Aztán meg, a sok kidobott dolog közül, mi az, ami még értékes és hasznos.

Az építészet az, ami legközelebb áll hozzám. Legszívesebben ilyen helyekre bemennék, de nincs rá mód. Ezért minden építkezés közelében rögtön a kukákat veszem szemügyre. Az összes anyagnak van hulladéka, s ebből rögtön felismerem, hogy milyen minőségűt használnak. Mennyire fejlett helyen járok. Ez különösen igaz tőlünk nyugatabbra.

Mostanában Bécsbe járok a bolha piacra. Inkább bámészkodni, mint vásárolni.
Előtte nap megyek, leparkolok a piac végében és kerékpárral, a pár utcával arrébb kezdődő Múzeum Negyed felé veszem az irányt. Múzeumtól templomig, templomtól múzeumig kerekezek. Meg az oly ismert és népszerű más helyeket is felkeresem.

Harminc éve jártam a Maria Hilfe strassén, ideje újra elmenni. Igaz, vásárolni most sem akartam. Akkor pénzem nem volt, most meg a bolti árú nem hoz lázba. Mégis érdeklődve, nyitott szemmel mentem végig, hol kerekezve, hol meg-megállva. Az utca bal oldalán, középtájon, a névadó barokk templom pazar belső díszítése nyűgözött le, az utca végén a tágas tér és a szökőkutak, majd a másik oldal következett. A leghíresebb márkákat felvonultató üzletek mellett az egyik utcasarkon a friss kebab illata terjeng, amikor egy tetővel védett járdaszakaszhoz értem egy múlt századi háznál. Láthatóan az első emeleten végeznek átépítéseket. Na várjunk csak, ez a múlt század előtti században épült. Mindegy is, na szóval az autók parkoló sávjában három sittes konténer volt elkerítve, elhelyezve. Az egyik már tele törmelékkel, másikakban még kevés vegyes anyag van. Látszatra semmi izgalmas, mégis érdeklődve támaszkodtam a korlátnak, úgy bámultam. A kidobott tégladarabokat faggattam. A ráragadt malter mesél a régi anyagokról, a kovácsoltvas falkereszt a mesterről, mikor szemem egy tégla közepén időzött el. Pedig már az előbb is gyanúsnak tűnt egy másik darab, de tovább siklottam fölötte. Most már tisztán látom, a tégla közepén a nagyméretű, jobbról-balról meg a két kisebb pecsétet. Ekkorát még nem is láttam. Biciklimet letámasztottam, s úgy kesztyűstől, sisakostól a kukához furakodtam. Ezt látni kell közelről, ezt kézbe kell fogni most és azonnal, mondtam magamban.

A kétoldali kisebb pecsét egy „H” és egy „D”, de középen, épen és sértetlenül ott díszeleg egy hatalmas kétfejű sas. Az osztrák címer, a császári korból. Hát ettől oly különleges ez az egyszerű tégla.

Tudni kell, hogy régen minden termék magán viselte gyártójának feliratát, jelzését. Mintegy védjegyként szolgált az azonosításhoz. Téglagyárban viszont külön ügyeltek az elhelyezésre, mert a malter ide befolyt falazáskor és ez által kötéserősítő szerepet kapott a bemélyedés. Itt a kétoldali monogram valószínű, hogy a gyártulajdonos nevének kezdő betűi, míg a címer használatának engedélyezése arra utal, hogy császári beszállító volt. Másképp nem használhatta volna ezt a megkülönböztető pecsétet. Ez az un. „Österreichise Wappe”.

S gondolatom mindjárt a császári időkbe kalandozik el, egy történetet felidézve.

Talán nem követek el felségsértést, ha mindenki által ismert tényt én is megemlítem, hogy Ferenc József, közös uralkodónk, nem éppen éles eszéről és tudásáról volt híres. Egyik alkalommal vadászni készült, szokásos kísérőinek társaságában, de előre kijelentette, hogy ő sast szeretne lőni. Az ilyen kérés rémálom egy intéző számára, de nem a talpraesett, kissé mindig kapatos fővadász mesternek. Legyenek nyugodtak az urak, minden el lesz intézve, mondta ő. Csak jöjjenek, én már várni fogom önöket a vadászház mögötti tisztás végében.

Így is lett. A császár és kísérete, elegánsan beöltözve a ropogós új vadászruhákba, az épp felszáradt mezőn mentek, mikor a fákhoz érve, egy beavatott segítő felkiáltott. Ott egy sas a faágon! S előre mutatott a vörösfenyőre. Örömmel, majd hirtelen döbbenettel nézett mindenki a mutatott irányba, mert a faágon egy szerencsétlen pulyka ült. Őfelsége Ferenc József császárunk azon nyomban célzott, lőtt, s a közelből a fővadászmester által eltalált háziszárnyas csapkolódva lezuhant. Pár kapálódzó mozgás után evilági élete befejeződött.

Megkönnyebbülve, fellélegezve, kórusban dicsérték Őfelségét a botcsinálta vadászkísérők. Igaz, visszafojtva mindenkin ott ült a félelem a folytatás iránt, de ezt mesterlövőnk nem vette észre, így arcán látható elégedettséggel ment az elejtett vadhoz. Hosszan szemlélte, körbejárta, miközben a többiek még erőtlenül éljenezték, aztán eléggé halk hangon, bizonytalanul megkérdezte, ez tényleg egy sas? A rémület ekkor ült ki a vendégek arcára, mindenki magában az őrült fővadászmestert szidta, aki ekkorra ért oda, de ő szemrebbenés nélkül és ismét kapatos hangon azonnal válaszolt. Iiigen fenség, ez egy gyönyörű nagy erdei sas, egy különleges példány! Érdekes, mélázott el a császár. Én mindig is azt hittem, hogy a sasnak két feje van.

Hát így járok én, ha bőrömből nem tudok kibújni, ha még egy kukát is kultúr szemmel nézek.

S így járom én Bécs utcáit, hogy minden kő, minden utca és utcasarok mesél nekem. A múltról, a történelemről, a zenéről, az építészetről, a kultúráról, vagy csak az ott élő mai emberekről.
Mondd! Egyébként lehet másként is Bécs utcáit járni?

Csoda-e, ha az óta újabb és újabb történet jut eszembe, ha a polc alján, a szépen megtisztított tégla hibátlan pecsétjeire pillantok?!


Keszthely 2008-05-11 bíboros