Most oly’ nehéz a szépre, jóra emlékezni,
a halálos ágyon életről elmélkedni.
Egyre csak jönnek elő hibás lépéseid,
s látod újra szomorú következményeit.

Azt, amint kedves arcok fakóvá váltak,
lelküket elragadták sötét árnyak.
Semmivé váltan nézted hogyan lesznek
vidám emberekből élő-halott testek.

Mégsem tehetsz semmit, időd lejár,
az alvilágból fel senki nem jár.
Kaptál egy esélyt, életet, s barátokat,
szerető családot, kedves, hű társakat.

Vigyáztad, őrizted ezt az idilli képet,
hisz’ annyira vágytál rá, oly’ szépen kérted.
A vágyott kincset a tenger mélyéről felhoztad,
figyelmed csak egy pillanatra lankadt.

Egy pillanat- mely tönkretette életed,
elvette mind azt, mi eddig éltetett.
Évekig álmok, remény nélkül ébredtél,
sivár, szürke hétköznapokba cseppentél.

Talán megérdemelted, talán nem.
A sors játéka többnyire csak ilyen.
Kiismerni nem lehet, már jól tudod,
van, kinek csak megvetés, fájdalom jutott.

Volt idő, hogy megakartad érteni,
ártatlanoknak miért kell így szenvedni?
S a kapzsi, gonosz, miért nevet mind ezen?
Őt, miért nem éri el a bűnhődés keze?

Ha nehezen is, de belenyugodtál ebbe,
hogy az élet olykor kegyetlen lecke,
És, hogy sok kérdésre választ nem kapsz soha,
így tengődik az ember napról-napra tova.

Igen, így hited vesztve mész a túlvilágra,
kérdéseidre választ már nem is várva.
Megtörten, fáradtan pihenni mész.
Visszatérni? Még a gondolattól is félsz.