Lelkem szavaktól részegült vén, bús-mosolyú nimfa,
rőtszín őszökön botorkál mélán, öreg pincék hegyén...
Októberi szónak édes csepjei vannak, bánatos legény -
- így szól, s ha langy szellő fúj, búját maga is felejti néha.

Fönn a tetőn a szél már dermesztőn felüvölt olykor,
de meleget ölel magába még a hullt lomb, tőkék között.
Madarak dalosabb serege régen délebbre költözött,
ám pincék mélyén most kuncogva vidámodik az újbor.

Jöjj hát, mámor, bájmosolya mézlő-vérző bornak,
bár részegült lelkemben a szavak ma maguktól dalolnak,
s míg bódult agyam egy bús-boros verset lopkodva kohol,

kint megszürkül az ősz, s néma, fakó madarak felriadnak,
egy szélroham szárnyat hessent a zörögve moccanó avarnak,
s lehull az utolsó holt levél is a meztelen tőkék közt - valahol...