Égboltnak sima, sötét tükréből lép elő
a csillogón bronzhajú Szeléné Istennő,
ki éjszakák oltalmában halad hű lován,
s Hold fényeit szórja szét a keserű Magány.

Harmatcseppek táncolnak elő, s jön Héliosz,
ki aranysugárral felvértezett Napfényt hoz,
s kinek árnyékában sem maradhat éjszaka,
így űz el Sötétséget a Boldogság dala.

Szépséges Szeléné palotában álmodik,
miközben arcáról apró ezüstcsepp folyik.
Amint ébredezik, és pillái megrezdülnek,
siet ő gyors, hisz’ érzelemi felhevülnek.

Endümiónhoz láncolja hű szereleme,
pedig halott már régen halandó kedvese,
kinek holt- testét gyöngéd csókokkal borítja,
s ezüst sugaraival magához szorítja.

Tán’ az ifjú is hallja szíve hogyan dobban,
amint fájó kín alatt menten összeroppan.