Feltöltve: 2008-05-04 18:02:46
Megtekintve: 6235
Sorsangyal 4. rész
Befejezésképp...
4. rész
Mikor megfogtam Mason kezét, valami eszméletlen érzés fogott el, nem tudtam mihez hasonlítani. Tényleg átvitt abba a bizonyos másik világba. Először csak nagy fehérséget láttam, ami elvakított, és meg is ijedtem, hogy esetleg bajom esik, de Mason megnyugtatott, hogy ez nem olyan, mint a földi napfény. De nem is ez volt a legfurább, hanem az, hogy lebegtünk. Először. Aztán a saját lábamon jártam. El sem hittem.
- Mi történik velem? kérdeztem elképedve
- Mondtam, hogy elviszlek. Itt nincs szükség az emberi erőre. Ezt is mondtam.
- Innen lelátok a mi világunkba?
- Persze. De azt hiszem, neked ezt most nem kéne
- Miért?
- Nem neked való látvány. Túl fiatal vagy, hogy végig nézd.
- Úristen. Hová hoztál te engem?! Azonnal vigyél vissza! ordítottam
- Attól félek, az nem fog menni már nem. Túl késő. Jobb is így neked, hogy nem kell ott lenned, csak szívességet tettem, de majd meg fogod érteni.
- Mihez? Mi folyik itt?
- Később rájössz később ég veled, Audry! -és ekkor Mason eltűnt
- Mason?! Hol vagy? Ne csináldd ezt, kérlek!
De ő nem került elő. Egy ideig vártam a nagy, vakító fehérségben, sehol semmi. Majd tovább mentem, hátha ráakadok valami kiútra. Azokban a percekben úgy éreztem, hogy sokkal inkább mennék vissza a sötét kis lakhelyemre, a szokásos életemhez, minthogy itt legyek. De tudtam, már nincs választási lehetőségem.
Egy kis idő után megláttam egy lyukszerű valamit a nagy fehérségben, odamentem, hogy belenézzek. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha nem nézek bele. Magamat láttam, egy kórházban. Vért hánytam és rázkódtam össze-vissza. Az ágynál orvosok tömkelege állt. Odakintről pedig a szüleim figyeltek. Anyukám apa karjában sírt, apa pedig figyelemmel kísérte, hogy az orvosok mit tehetnek az érdekemben. Én verítékben úsztam, a szemeim szinte kiakadtak, és levegő után kapkodtam. Az egyik orvos rémülten felkiáltott:
- Elveszítjük! A szíve leállt! Azonnali szívmasszázst!
Nem nagyon értek az ilyenekhez, de azt hiszem, nem volt már mit tenni, már nem mozogtam. Csak újraélesztettek. Hosszasan küzdöttek a jelentéktelen kis életemért. Mintha bárki más is tudná a szüleimen kívül, ki is az az Audry.
Megértettem, hogy Mason miért is hozott ide, és miért nem akarta, hogy megnézzem, mi folyik odalent, az embereknél. A kórházi erős fények kicsit szétégették a bőrömet, nem volt szép látvány, még onnan messziről, föntről nézve sem.
Megértettem az egészet, hogy a szervezetem feladta a harcot. És a szívem is pont, mikor ezt hallottam:
-A halál időpontja 18 óra 47 perc.
4. rész
Mikor megfogtam Mason kezét, valami eszméletlen érzés fogott el, nem tudtam mihez hasonlítani. Tényleg átvitt abba a bizonyos másik világba. Először csak nagy fehérséget láttam, ami elvakított, és meg is ijedtem, hogy esetleg bajom esik, de Mason megnyugtatott, hogy ez nem olyan, mint a földi napfény. De nem is ez volt a legfurább, hanem az, hogy lebegtünk. Először. Aztán a saját lábamon jártam. El sem hittem.
- Mi történik velem? kérdeztem elképedve
- Mondtam, hogy elviszlek. Itt nincs szükség az emberi erőre. Ezt is mondtam.
- Innen lelátok a mi világunkba?
- Persze. De azt hiszem, neked ezt most nem kéne
- Miért?
- Nem neked való látvány. Túl fiatal vagy, hogy végig nézd.
- Úristen. Hová hoztál te engem?! Azonnal vigyél vissza! ordítottam
- Attól félek, az nem fog menni már nem. Túl késő. Jobb is így neked, hogy nem kell ott lenned, csak szívességet tettem, de majd meg fogod érteni.
- Mihez? Mi folyik itt?
- Később rájössz később ég veled, Audry! -és ekkor Mason eltűnt
- Mason?! Hol vagy? Ne csináldd ezt, kérlek!
De ő nem került elő. Egy ideig vártam a nagy, vakító fehérségben, sehol semmi. Majd tovább mentem, hátha ráakadok valami kiútra. Azokban a percekben úgy éreztem, hogy sokkal inkább mennék vissza a sötét kis lakhelyemre, a szokásos életemhez, minthogy itt legyek. De tudtam, már nincs választási lehetőségem.
Egy kis idő után megláttam egy lyukszerű valamit a nagy fehérségben, odamentem, hogy belenézzek. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha nem nézek bele. Magamat láttam, egy kórházban. Vért hánytam és rázkódtam össze-vissza. Az ágynál orvosok tömkelege állt. Odakintről pedig a szüleim figyeltek. Anyukám apa karjában sírt, apa pedig figyelemmel kísérte, hogy az orvosok mit tehetnek az érdekemben. Én verítékben úsztam, a szemeim szinte kiakadtak, és levegő után kapkodtam. Az egyik orvos rémülten felkiáltott:
- Elveszítjük! A szíve leállt! Azonnali szívmasszázst!
Nem nagyon értek az ilyenekhez, de azt hiszem, nem volt már mit tenni, már nem mozogtam. Csak újraélesztettek. Hosszasan küzdöttek a jelentéktelen kis életemért. Mintha bárki más is tudná a szüleimen kívül, ki is az az Audry.
Megértettem, hogy Mason miért is hozott ide, és miért nem akarta, hogy megnézzem, mi folyik odalent, az embereknél. A kórházi erős fények kicsit szétégették a bőrömet, nem volt szép látvány, még onnan messziről, föntről nézve sem.
Megértettem az egészet, hogy a szervezetem feladta a harcot. És a szívem is pont, mikor ezt hallottam:
-A halál időpontja 18 óra 47 perc.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
