(Neked...)


Mikor a gyanakvó nappalok elcsitulnak,
(csillaghozó este...adj nyugalmat...)
a hosszú vasárnapnak végre itt a vége:
eltűnik a hajlott ívű néma messzeségbe,
nő az árnyék, - majd a hegy karjába hull,
és úgy lesz egyre nagyobb, ahogy alkonyul.

Vajon megérzed-e ilyenkor rádcsukódó szemem,
ahogy benned örökké saját magam keresem, -
...tudod-e hogy látlak ahogy verset írsz,
ahogy kezeddel magad elé igazítod a papírt,
és hiába hull már a pelyhes sötét,
még tűnődve simítod az asztal felszínét,
ujjaiddal kis köröket rajzolsz - ,
és mélyen, belül
már az édes, csereklyés őszre gondolsz:
várod a borongó fényt, ahogy a rőt láng szertefut,
látod lent a völgyben az álmodó falut, ahogy
alkonyattájt bezárják a hátsó kertkaput,
hallod, ahogy sün motoz a rézszínű avarban,
majd a hamvas égig felnő az esthomály lassan…
…június eleje van, de te már azt látod,
amint szőkülő ködökkel felébred naponta
a tépett gyertyánfa ágán az ősz első rozsdafoltja.

Ma a tiszta, puha, nyári csöndességben, - némán,
te az őszre vársz, én a nyarat marasztalnám:
...én csak nyáron tudok boldog lenni,
máskor sulykos a lelkem, mint a hitvány kenyér,
a tél meggyötör, átad a kétségbeesésnek,
csak áprilisban éled újra bennem a remény,
mikor a hegyek, a Duna, a lombok zöldje,
a napsütés, - forró zümmögéssel csak az enyém, az
egyhajú virágnak lándzsás levele térdepel elém,
és az akác sűrű, bódult illata a te hangodon zenél...
...és ma a ferdeszálú, délelőtti fényben
gondolatban mosolyt küldök, bíztatást, erőt,
és a hideg csillagokat
kigyomlálom mindet, a város fölött.

...mert hiába van minden, és hiába vigyázol,
akárhová megyek, mindenhol hiányzol:
örökre,
és centiről centire szőttelek meg
emlékképeimnek boldog önmagából.