Még két hetet voltam benn, aztán kiengedtek. Nem jöttek értem a szüleim, nem is vártam el tőlük, nem érdekelt semmi, boldog voltam, hihetetlen boldog. Tudjátok emberek én is olyan, vagyok, mint TI. Nem értitek, miről beszélek, igaz? Arról, hogy mohó vagyok. S mindenki az, a maga módján, a saját függvényeiben, szokásaiban, életvitelében, vagy csak vágykeltési periódusaiban. Ti azt mondjátok én embertelen vagyok, mert voltak tetteim melyek a normától eltérőek, abszurdok, félelmetesek, s valóban elítélendőek, mert azok! Tisztában vagyok bűnösségemmel, de ti igen? Ti azzal, amik vagytok? Ugyanazok vagyok, mint én, csak bűneitek kisebbek, mindennaposabbak.
Nah de hagyjuk ezt… nem papolok arról te magad ki vagy, mikor önmagammal se bírok.
Kiléptem a kórházból, és tudtam van nálam pénz, a zsebembe nyúltam és valóban volt, igaz ezt a pénzt mikor bekerültem jegyzőkönyvezték, s mikor kijöttem alá kellett írnom, hogy átvettem. Ígyhát pontosan tudtam mennyim is van, 1264 Ft. Azért megszámoltam nem e rosszul adták össze, és több van nálam, de a pénzzel az okos ember jól bánik, jól számolja, s nem elszámolja. Ez így semmire se elég, legalábbis… semmire, amivel még boldogabb lehetnék. Az ember olyan lény, mely lépcsőket mászik meg, annak érdekében, hogy egyre boldogabb lehessen, a lépcsőzés kínkeserves tud lenni, lassú és kimérten fájdalmas vegetáció, lépkedés egymás hátán, hiszen ha sikeres akarsz lenni, más embereket taposol le, csimpaszkodsz bele másokba, húzod magad az antiszocialítás légörvényébe, vagy a keserű koppanás a talajon, ahonnan kevés az a lépcső mellyel feljebb juthatsz. Te azt mondod nem ilyen vagy, te jó ember vagy, remek és érző lélekkel. Én ezt elhiszem neked, de mikor sikert érsz el, valaki más álmát oltód ki, azzal hogy azt ő szerette volna elérni, csak te gyorsabb voltál, ügyesebb, szebb, mohóbb!
A lépcsőzés fárasztó a boldogság felé, ám a drogok valójában mozgólépcsők, vagy liftek, így hát hogy mohó vágyaimat még inkább kiélhessem, s hogy nihilsta módon élvezzem az éveim báját, droghoz kell jutnom. Ennyi pénzből nehéz azt venni, amit szeretnék, sőt! Ebből a pénzből faszt se lehet venni, de nem ám! De én megoldom, hiszen szabad vagyok, újra kinn vagyok, és sokat híztam, és nem fáj a fejem, és rengeteg gyógyultak a kezeim, újra nem félek az emberektől, újra, és újra és újra. Nah majd kiderül mi lesz, a központ felé veszem utam, és keresem az emberem, hogy legyen kedvem még több, neki pénze, nekem meg… hát az.
Nos, az árak, sajnos az anyagi dolgok mindig kellemetlenek, pénzsóvárak, és erkölcstelenné teszi még az amúgy Istenfélő embert is, egy materialista világban nem az érzelmeiddel jutsz előre, nem azzal fizetsz a boltban, s nem azzal rendezed a számláidat, a hónap elején, vagy a végén, hanem pénzzel. A pénz megintcsak egy olyan emberi dolog, mely tulajdonsággá vált: pénzes, gazdag. Aki nem az, vagy aki már az, az egyben mohó is, hiszen a pénz olyan, mint a sexben a pina, soha sem elég… A drogok világában 3 dolog játssza el a főszerepet, hiszen a használó, és az eladó mindig cserélődik; PÉNZ, minőség, mennyiség. Ha 100 grammot rendelsz be, akkor 1400-1600ért kaphatod meg a mérleges grammját. Minden piti díler álma ez, 100 gramm fű vagy hasis, ám 100 gramm nagy bebukás, lerendelni is, hiszen ez egy olyan mókuskerék, ahol ha beszállsz, futnod kell, felvenned a harcot és a szokásokat. 100 mindig jól jönne, jól lenne, és azt leosztani mekkora pénz és élmény, hiszen mire az utcára jut, az anyag, már 2500ért adják. Ám a kisvárosi piti leosztok nem mernek ekkora fába fejszét verni, de még lékelgetni sem vésővel lassanként, berendelnek 10 vagy 20 grammot, melyet ígymár csak maximum 1800, de általában 2000ért kapnak meg. Ez hatalmas pénz kiesés, ígyhát jön a lehúzás, és az 1 grammból lesz 0.7, 08., de ha igazán szánalmasan a pénzre hajt, akkor 0.6, 0.7. Ez alatt már nem lehet eladni az 1 grammot 1 grammnak, hiszen szemmel láthatóan az már csak fél. Előszeretettel kerül alufóliába, és nem a filmekbe látott átlátszó műanyag pakettekbe. Pofa kell a lehúzáshoz is, és ha ugyanolyan mohón csomagolja bele, és készít belőle téglalapot, amilyen mohon pénzt akar keresni, akkor alufóliában kapjuk adagunk.
A reményeim nem kecsegtetnek földöntúli jóval, én kisvárosban élek, és az én leosztó emberem, akihez éppen tartok… nos, ő is mohó, így azt hiszem ebből a pénzből talán ad egy felet, ami valójában már átesett 1x egy felezésen, 0.3 nem sokra jó, takarékos embernek 2 száll cigi, én mohó vagyok, mint a világunk, nekem 1 lesz. Ám tudom ütni fog, széthullom, s önmagamat szedegethetem majd fel a földről, mint egy színes puzzle egyveleget. Közel 2 hónapot voltam benn a pszichiátrián, benn semmit sem kaptam, ami igazi drog, csak antidepresszánsokat és idegnyugtatókat, ezek hasonló anyagok, de akarsz te úszni a koszos vízben, mely a boldogságunk és boldogulásunk ebben a világban 2001 tavaszán, ha egyszer van hajónk is? Hát én inkább hajó, szeretem a vizet, de nem az ilyet, az ilyenből inkább nem innék, nem ugranék bele, nem úsznék az árral, úgymond a föld felett, a víz felett szeretnék járni, és repülni… gondolom, megértesz. Te is ezt szeretnéd, csak te más vagy, kevésbé mohó, vagy csak valóban elégedett szép új világunkkal.
Ám 0.3 gramm fű az csak 0.3, sőt 1 mérleges gramm is csak fű, csak fű, ettől nem lebegek, nem lesz enyém a világ, nem leszek benne Isten sem, és még az én saját Istenemet se találom meg benne, sem a világotokban, sem önmagamban. Fű az fű, csak most jól fog esni, és majd lángolók, és boldog leszek, és egyik lábam a másik mellét teszem, és vöröslő szemekkel nézem a kissé csontig hatoló tudatmódosult világot. Jó, mert elszoktam tőle, tetszeni fog, mert már rég éreztem, de holnap már mást kell vennem, igaz több pénzből, de akkor már pénzem is lesz.
Játéktermekbe jár ő is, mint általában minden olyan személy, akikre a közvélemény rásütné a bűnöző jelzőt. Köszönök neki, ő még próbálja elérni a jackpot-ot, aztán idegesen csapkodja a gép oldalát, rágyújt egy újabb, száll cigarettára és int a WC felé.
Benn aztán sikerül a fél grammot megvennem, de a fasz kérdéseivel ki akaszt ez a fasz, nem akarom neki mondani, hogy ha egyszer már így lehúzol, akkor mit érdekel mi van vagy volt velem. De nem teszem meg, mert ha legközelebb meg leszek szorulva, megintcsak tőle tudok majd venni. Aztán kérek tőle egy száll cigit és egy hosszú papírt, ők megértő és jóságos, ilyenkor nem annyira filléres arc, mint mikor a mérleges grammokat várod, aztán faszt se kapsz, így szó nélkül ad mindkettőt, majd biccent, és visszamegy nyomkodni a gombokat, valószínűleg eljátssza azt a pénzt is, amit imént tőlem húzott le. Elgondolkodok magamba, hogy talán ezért is ilyet piti kis senki. A mosdó fölötti tükörbe megnézem milyen is az arcom, 2 hónap után most látom magam elsőként viszont, benn nincs semmiféle tükör. Jól nem nézek ki, de jobban, mint mikor bevittek, ezt nyugtázva zsebre rakom a papírt, ami most Rizla és nem OCB, így hát vigyázni kell vele, a tenyerembe eldeformálódik, és tekerhetetlenné válik, elrakom az egy száll cigarettát, és az alufóliába csomagolt kb. 0.3 gramm fűt. Kilépek a mellékhelységből, ki a játékteremből, és irány valamelyik park, útközben a földet nézem, nem-e látok valahol használható cigarettadobozt, ami kemény és a fülei jók tippnek. Persze sehol nem látok, idébb-odébb pocsolyák, s a telet átvészeltem benn, de ígyis sűrű hófelhő lepi az eget, melyen a napfény, mint foszforeszkáló reménysugár tör át, és hirdeti a majdan tavasszal kezdődő új életet. Az emberek feje körül, mint éteri glóriák, atmoszférát fújnak meleg leheletükkel, olyan az egész, mint ha egy templomban a freskókat szemlélném, ám ez az utca, s ki tudja, kinek min jár az agya, a glóriák mögött.
Elérem a kórház parkot, leülök egy padra, átnézem a zsebeimet, s mégiscsak találok valamit, egy névjegykártyaféle, fogalmam sincs ez hogy került hozzám, de most igazán jól jön, apró téglalapot tépek belőle, és tekerek egy spanglit.
Lenyálazom, hogy ne égjen félre, és meggyújtóm, mélyeket szívok ebből a tüdőbe olvadó, majd a véráramban sűrűsödő sűrített boldogságból, mely megszabadít a külvilág morajlásától, és egy-másfél órára, azt hihetem, egyedül vagyok itt, aki nihilista módon és anarchiával bolondított kimért türelemmel lázad a világ maradandó szürkesége ellen.
Nagyon rég nem éreztem a szer világának kietlen mélységeit, te nem tudod elképzelni milyen ez nekem, hiszen, te nem élsz így; de elmesélhetem, hogy talán egy picit megérts, azonosulni nem kell, felesleges! Önmagadért élj tisztán, másokért pedig felelőséggel!
Mindig úgy érzem ilyenkor, hogy visszasüllyedek önmagamba, sőt, ezen túlmegyek, és újra gyermek vagyok, lélegző embrió test, anyám méhében. Az is egyféle börtön, de az érzés, még ha véres, forró, dühödt, és büdös, bensőséges, s van benne valami földöntúli szeretet, amit az emberektől itt nem bírok megkapni. Nem is keresem már, másban találtam meg azt, amit ti a családban.
Bár persze gyűlölök ilyen mélyen lenni magamba, mert mindig azt érzem, más nem ilyen, nem így él, nem így gondolkodik, s hogyan kívánnám meg vagy várnám el magamtól a mások normális életének normáit, ha a belsőm nem olyan, mint ők maguk.
Teljesen tisztában vagyok ennek jelentőségével, szégyennel telt fecskendő szúrkodta ábrándjaival, mely egy normális embernek visszataszító, nem veszi észre, az is az, amit ő tesz, csak ő konszolidált, törvénytisztelő, de legfőképpen: átlag ember.
Azzal nem lesz valaki csillag az égen, vagy sztár a porondón hogy szerhasználó, attól még én is éppenúgy átlag ember lennék, ha csak használnám. Ám a szerhasználó egy időután a sok anyag hatása alatt átélve önképére fórmálja azt a világot, amiben TE élsz, olyan dolgoknak tulajdonít jelentőséget, aminek az átlag nem, és olyanokkal, pedig nem mer szembe nézni, ami az utca emberének természetes.
Jó így elmélkedni ezeken, de lassan letelik a hatás, s majd mikor érzem, hogy átgémberedtek ujjaim, hogy folyik az orrom, zsebkendőt keresek, és haza felé indulok. Ilyenkor még jó, mikor jövők le róla, azt is mindig jól élem meg, mert én mozgalmasnak érzem a gondolataimat a világ lassúságához képest, ez csak gondolatban van így, testileg, valahogy ugyanúgy mozgok, ahogy a környezetem, sőt, talán még lassabban és bukdácsolva is.
Haza érek, és mint minden kezdet ez is nehéz, kínkeserves, anyám és apám próbálnak velem foglalkozni, de valójában csak egymással foglalkoznak, s ha válnának, akkor lássam, melyik jobb szülő. Rossz dolog, ha egy családban még az érzelmekkel versengenek… így hát legyintek, s inkább felvonulok a szobámba, magamra zárom az ajtót. Lefekszem aludni, igaz nem nehéz észrevennem egy szembetűnő tényt, miszerint: itt volt takarítás, friss levegő van, és a redőny félig fel van húzva, az ágyam be van vetve, s minden, amit látok tiszta és üde, friss… az új élet szele, s kezdete – mondom magamba kissé megrökönyödve a birodalmam sterilitásán, de semmi baj, legalább kényelmesen alszom.
Este beveszem a gyógyszert, és magántanuló leszek, többet nem kell bemennem, ez az egyetlen, aminek igazán tudok örülni, tudom, ha elzárom magamtól az embereket, még kísértés sincs, nem hogy késztetés, hogy megtegyem azt, amit tettem. Közben megtudom, hogy már vagy 2 hete megtalálták Csavar holttestét. Ismeretlen elkövető, brutális kivégzés, a rendőrség nem von párhuzamot a 2 fiatal lány halálával. Közben az akkor bevezetett kijárási tilalmat feloldják, ám az ügyet nem.
Igazából nagyon is zavar, hogy megtalálták, fel zaklat, főleg azok a kép foszlányok, ahogy halálra verem, és ahogy becsomagolom, a lyukba ejtem, mégiscsak a barátom volt.
Megbukott a politika, s meg a barátság, a szeretet is rég, hiszen a szüleimmel nem értem meg magam, a szerelem még hátra van, ám nem vágyok rá, hogy egy kurva lyukért érzelegjek, ha annyira kell, kiverem… több ennél a szerelem, sokak szerint verem, vagy csak érzelem?
Regényekben olvastam, TV-ben láttam, a színes csillogó világ odaátról, gyengéd ölelés, megsimogatott arc, nem megrepedve, nem elföldelve. Mégsem vágyom rá, a környezetemben senkinek se megy, ki alszik, átalakul barátsággá, szeretetté, gyűlöletté, ám ezek mindegyikét ismerem már, és egyik se elég kitartó s mély, a gyűlölet képes éltetni, hogy reggel felkelve más legyen a mai nap, de ez is csak azt adja, amit a penge, égő és forró ömlő csíkokat, hevülő összecsukló testet. Nah, de majd a holnap, az más lesz…
Szebb? Ó, nem, az nehezen.
Kedvesebb?? Ó, nem, az életképtelen.
Érzékibb?? Ó, az sem, az meg megöl; s elfújta maradék lélegzetemet is a köldökzsinórként tekergő homályos holnaptól.
Holnap nagy nap lesz! Meg lássátok TI itten, lészen az meg írván, melyet a jövő stagnálva jelent!