Ilyenkor hideg szél kerekedik, végigsöpör a világon nagy port kavarva maga után, s rejtelmes érzéseket hagyva minden lüktető szívben ezen a Földön. Talán nem csak itt. A parányi kis porszemeket gyorsan felkapkodják, s bűvös selyemszálra fűzik apró ujjacskák, homályos leplet készítve, hogy azzal beborítsanak mindent, hogy az élők, ne lássák azt, amit nem szabad.
Minden évben eljön a nap, melyet a halott lelkek már annyira várnak. A “Nagy Nap” mondogatják egymás között. Egész évben sóvárognak utána, terveket szövögetnek, hogy mit fognak majd csinálni. Lázasan készülődnek, sóhajtoznak, várják a szabadulás percét.
Éjfélkor megkondul a Nagy harang, melyet csak ők hallanak. - Elérkezett - rebegik az örömtől megrészegülten, s megmozdulnak kriptáikban, a szúette koporsójuk fogságában, s elindulnak, útra kelnek.
Most alkalmuk van rá, hogy szippantsanak egy mélyet az élet levegő tengeréből, s felidézzék régmúlt napjaikat. Chris is ezt teszi, bár tudja a visszatérés mindig fájdalmas, hisz ez csak egy rövid látogatás, s még az is csak titokban. Felkeresi egykori otthonát, ahol látszólag semmi sem változott, és mégis, hiszen már öt év telt el halála napjától. A feljárón egy metálkék autó parkol, nem az övé.
Bevillan neki egy kép, egy visszatérő utolsó mozzanat, ahogyan a kocsijában ül, éppen bevásárlásról érkezett haza, az út szélén állt meg. Aznap volt a kisfia születésnapja, s ő vette meg a tortát, s egy szép makett repülőt, gondosan becsomagolva. A kis Jamie nagyon szerette a repülőket, már egész gyűjtemény sorakozott szobája polcán. Chris annyira várta ezt a napot. Azt akarta, hogy minden tökéletes legyen. Éppen ezen gondolkozott, amikor belenézett a visszapillantóba. Egy személygépkocsi közeledett felé nagy sebességgel. Már nem tudott reagálni rá, s a másik autó éppen belecsapódott az övébe.
Chris azonnal szörnyethalt. Pont ott, a házuk előtt, s ő még mindig látja a poros betonon a vérfoltokat, s hallja a mentő szirénázását, pedig akkor már halott volt, mégis hallja. Még most is, mindig…és újra látja halott testét, és a temetés képeit, feleségét, kisfiát feketébe öltözve. Szívszaggató sírásuk mindennap fülében cseng, és soha nem áll meg, egy pillanatra sem.
Chris gyorsan megrázza fejét, kissé dühös magára, hiszen tudja, hogy csak pár órája van, s a kínzó emlékképek meg örökké vele maradnak. Megáll a házuk előtt, és meredten bámulja a bent mozgolódó alakokat. A felesége, Connie éppen a vacsorát tálalja. Ott van Jamie is, milyen nagy fiú lett! Azonban megpillant egy harmadik személyt, egy férfit, egy idegent, aki most átöleli Connie-t és az arcát simogatja. Furcsa érzések támadnak benne. Dühös, megbántott egyszerre. Érzi, amint szíve összeszorul, majd sóhajt egy nagyot.
Megfordul, és elsétál. Vissza sem néz. Ez már nem az ő világa, neki már nincs élete. Ezt tudja jól, mégis fáj. Fáj nagyon. Közben a házban levő fotókon még mindig egy boldog családapa mosolyog. Mosolyog nagyon.