Üres napok...egyik a másik után. Monoton jönnek és mennek. Nem mindig tudom, milyen nap van. Múltkor le voltam maradva két nappal. Így, ágyhoz kötve lecsökken a tennivalóim, és a lehetőségeim száma. Sajnos. Ez talán az egyetlen szórakozásom, hogy a fejemben levezetem magamnak a gondolataimat, és elgondolkodom rajtuk. Néha úgy érzem magam, mint egy szenilis vénasszony, akinek nincs jobb dolga, minthogy magában beszéljen.
Egyik nap is ezen tűnődtem, azt sem tudtam, nappal volt-e, vagy éjszaka, ugyanis az én szobámban mindig sötét van. Olyan vagyok, mint egy apró hímes tojás, amire vigyázni kell, el ne törjön. Csak én nem török el. Velem valami más baj van, amit kicsi koromban még én sem tudtam, a szüleim eltitkolták előlem. Nem szabad kimennem a napra, mert szabályosan elégek, akárcsak egy vámpír. Csak a sötétben vagyok biztonságban. Ha kimennék a szabad levegőre, a napsütésbe, 5 percen belül biztosan meghalnék. Minden bizonnyal. Ezen kívül persze allergiás vagyok milliárd dologra, ezért csak néhány dolgot szabad ennem, sőt, a dolgokkal való érintkezésem is korlátozva van. Ezért sajnos nagyon gyenge az immun rendszerem, és a mozgás is nehézkes számomra. Az emberek nem nagyon látogathatnak, mert ha akár valami apró megfázást behoznak, és én elkapom, abba is belehalhatnék, annyira nem bírná a szervezetem. Magányos vagyok. Ez a helyzet.
Mint már belekezdtem, egyik nap is ezeken a dolgokon tűnődtem. Valószínűleg éjszaka volt, mert semmilyen zajt nem hallottam odalentről. Onnan nem, csak a saját szobámból. Ami igen furcsa, mert ebben a szobában kizárólag én neszezhetek. Senki más nincs itt rajtam kívül.
Mégis feltűnt valami. Először nem láttam semmit, mivel vak sötét volt, aztán felkapcsoltam a kislámpámat, így némi fény ragyogta be az amúgy is sötét és apró szobámat. De csak egy alak körvonalait véltem felfedezni. Megijedtem.
- Ez meg mi?! –riadtam fel kissé hangosan
Semmi válasz...még mindig csak az üres körvonal. Be kell vallanom, nem tudtam mire vélni ezt az egészet. Sokat olvastam arról, hogy ha az ember sokat van bezárva, és nincs társasága, elkezd hallucinálni, beképzelegni mindenféle lehetetlen dolgot. Gondoltam, most is erről lehet szó. De aztán egyre jobban kezdett kirajzolódni az alak. Láttam, hogy férfi, vagy fiú. Nem túl magas, de nem is alacsony. Mintha rám nézne, de az is lehet, hogy nem is néz semmit. Van-e egyáltalán szeme, amivel nézzen? Vagy egy marslakó látogatott a szobámba? El sem tudtam képzelni. Ember biztos nem lehetett, be se juthatna a szobámba, kulcsra van zárva, a kulcs pedig a szüleimnél, akik most minden valószínűséggel alszanak. Csak úgy suhantak a gondolatok a fejemben, az alak meg szinte teljesen kivehetővé vált. Egy fiú volt. Meg is szólalt egy idő után.
- Elnézést…megijedtél tőlem? –kérdezte
Én nem válaszoltam, csak ültem az ágyamban tátott szájjal.
- Hahó…bocsánat, én nem akarlak bántani, isten ments… - szólalt meg újból
- Elhiszem, na de ki vagy te? Hogy jutottál be a szobámba? És egyáltalán mi vagy te?
- Hé, egyszerre csak egy kérdést. A nevem Mason, de ez nem olyan fontos. Az ajtó számomra nem akadály, olyan, akár a tiszta levegő, könnyedén be tudok jutni bárhova. Bocsáss meg, mi is volt a harmadik kérdésed, drága Audry?
- Honnan tudod a nevem?
- No, egyszerre tényleg csak egy kérdésre tudok felelni. Hogy mi is vagyok…ez nehéz kérdés. Nevezhetnénk engem egy léleknek, akinek nem kéne itt lennie, de itt ragadt. Mi csak vándoroknak hívjuk magunkat.
- Szóval többen vagytok?
- Ó, rengetegen…el sem tudod képzelni. Tudod, ha abba belegondolsz, hogy mennyi ember hal meg mondjuk egy évben, és ezeknek az embereknek a negyedrésze lélekben itt marad a földön, akkor gondold csak el, mennyien lehetünk már évek óta…
- Szellemek vagytok?
- Olyasmi…bár a szellemek sok mindent nem tudnak kezdeni, mi viszont, mint látod, oda megyünk, ahova akarunk, és nem is ok nélkül.
- És te milyen okból kifolyólag jöttél ide? –kérdeztem tőle már kevésbé rémülten
- Ne izgulj, tényleg nem akarlak bántani, nem is tudnálak. Bár a testem hasonló az élő emberéhez, mégsem olyan. Másfajta erő van bennem. Ittlétem oka pedig az, hogy itt legyek veled, hogy beszélgessünk. A neved is azért tudom, mert már egy ideje figyellek. Láttam, hogy egyedül vagy itt, és nincs sok szórakozásod.
- És te idejöttél szórakoztatni?
- Nem, csak gondoltam, nem árt neked valaki, akivel meg tudod beszélni a gondolataidat, vagy akitől kérdezhetsz a külvilágról.
- Arról a szüleimet is kérdezhetem….
- Persze, de ők az időjáráson kívül nem sok mindent mondanak neked, igazam van?
- Igen…egyébként hogy értetted azt, hogy nem olyan a tested, mint nekünk?
- Nos, egyszer én is éltem, élő ember voltam, de miután meghaltam, a testem átalakult, másik világban a test átalakul…kemény és hideg. Majdnem olyan, mint a vas. Vér nincs bennem, sem szervek, csak az üres test, ami magától működik. Hiszen engem halál már nem fenyeget.
- Érdekes lény vagy te. Hány éves korodban haltál meg?
- Fura, hogy pont ez érdekel téged. 18 éves voltam, majdnem 19.
- Akkor nem sokkal vagy idősebb nálam.
- Hát, azt azért nem mondanám, bár nem tudom, kinek mi számít soknak, nekem valóban nem számít soknak közel 100 év, mert nekem hipp-hopp eltelik, nem érzem az idő múlását.
- 100 év? –csodálkoztam
Ahogy jobban végigmértem, láttam is, hogy a fiún régimódi ruha van, elegáns, fekete bársony zakó, csokornyakkendő, alatta csipkézett, fehér ing, a nadrág és a cipő pedig sima fekete.
- Szép a ruhád… - mondtam neki egy kis szünet után
- Tudom, az ember a temetésén mindig szép ruhát visel.
- Jaj, elnézést.
- Ugyan, mondom, hogy nagyon régen volt az, csak töredékekben emlékszem az akkori életemre. Ez már nem is élet, csak pusztán lét a világban.
- Nekem is hasonló…ez életnek biztos nem nevezhető, mondhatni, csak itt létezem a szobámban, más egyebet nem tehetek, tudod…
- Tudom, beteg vagy. Épp ezért jöttem…