...És kiméne a magvető az ő felszántott földjére. Zsíros fekete föld vala az, mégsem terme eddig néki. Elszórván a magokat és megöntözvén a rögöket, a magvető megpihene.
Imádkozék az ő Isteneihez, és vár vala. Várakozék és várakozék, ám hiába: nem arathatá le munkája gyümölcsét. Újra vetett és öntözött vala, és várakozék. Szemének keserű vizei kiáradának, s folyvást kérdé az Isteneit, miért történe ez ővele.
S az Istenek hallgatának.

*****************************

„Lesz belőled valami, ne félj, még ha el is szakadsz tőlem...” - suttogta a szár, ami eddig védett, táplált, ringatott.
Próbáltál megkapaszkodni, mégis letéptek róla. Belezuhantál a sok egyforma magocska közé, s elnyelt a szürke lenkendő. Öblében elaludtál csendesen. Ölelt a lebegő semmi.
Kemény héjadat kicsi, zöld hajtás bökte át. Megzsendültél. Kibontottak szürke bölcsődből.
Forró lángkarján ringatott a Nap. Ember-kezem melengetett, földre, földbe vetett. Csúsztál. A rögök befogadó feketeségébe. Ez a halál? Talán.
Sokáig tart az álmod. Imát mormolnak, esőt szólítanak feletted.
Vártál. Vársz. Benned a szárba szökkenés vágya feszül, körülötted magok nedveitől fortyog a sötét föld.

„Lesz belőlük valami... Érzem! Már egyetlen eggyel is beérném, Istenem...” – kezemből hosszan peregtek rögsírjukba a magvak. Sok apró élet-ígéret.
Aztán csak ültem. Várakoztam. Öntöztem. Könyörögtem lángkarú Istenekhez.
Már egy éve. Vagy több talán?
Szememből földre csordulnak az eső cseppjei. Szomjas feketeség issza fel őket.
A föld hallgat. Belülről fortyogó, mozdulatlan kavargás.
Rajta a leheletnyi zöld fátylat talán csak az elmém látja?



2008 áprilisa