El-elméláztam a könyv felett, amit olvastam, így több részt újra át kellett futnom, mert a mondanivaló elveszett számomra. Mikor a fejezet végére értem, fáradtan ásítottam, és megpróbáltam elhessegetni a képet a levegőből, de az csak jött felém, és rohanása csak akkor szakadt meg, mikor a fejem a kezemre hajlott, és befogadóvá váltam rá. Álmodtam.

Kis kötényben álltam a konyhában, készítettem az ebédet a családom számára, melynek aznap egyik tagja sem tartózkodott házon kívül. Mellettem az asztalnál ült mindkét gyermekem, az idősebb nyolc éves leány, a fiatalabb pedig hat éves fiú, és színes papírokat vagdostak fel. Lányomnak kellett valamit bevinnie az iskolába, az öccse pedig szívesen segített neki.
Épp a levest kevergettem, mikor meghallottam a fiamat, amint épp azt firtatja, hogy az apja most miért olyan csúnya. Hátrafordultam, és rögtön elnevettem magam, mert szeretett férjem törölközőben félig megborotválkozva lépett be a konyhába. A kicsi természetesen mindent otthagyott az asztalon, és felkéredzkedett apja karjai közé, hogy hadd játszhasson a borotvahabbal.
Férjecském odalépett hozzám, és mivel nem sok habmentes rész volt az arcán, a homlokára adtam egy mosolygós puszit. Szólt, hogy nézzem meg, nincs-e valahol borotvahab, mert alighanem elfogyott. Takarékra tettem a gázt, és egy puszi kíséretében megkértem a kislányomat, hogy vigyázzon rá, nehogy kifusson. Tudtam, hogy nem fog, de így legalább szemmel tartja az öccsét, ha arrafelé jár a keze. Jószerével el sem fogja fordítani a gázról a tekintetét.
Kiléptem a konyhából, majd rögtön balra, a lépcső felé fordultam, mert fent volt a fürdőszoba. Gyönyörű ház volt, de hát miért is ne lett volna az, amikor én terveztem meg, hogy milyen is legyen. Kényelmesen elfértünk benne mind a négyen, és még a szívem alatt növő ötödiknek is volt benne elég hely, Egyszerűen imádtam azt a házat, azt az életet, de leginkább a családomat.
Minden tökéletes volt, ahogy a Nagykönyvben meg van írva.

Mikor felébredtem, sokáig néztem magam előtt az asztal lapját, és végiggondoltam az álmomat, ami nem is álom volt, inkább visszaemlékezés. Na nem, mintha jöttek volna a katonák és, néhány ólomgolyóval elkergették volna a tökéletességet, hiszen alig voltam családalapító korban. Valahol mélyen éreztem, hogy valamikor tényleg átéltem ezt, és bár nem hiszek a reinkarnációban, de tudtam, hogy az akkor megtörtént velem.
Ez nem reinkarnáció volt, az újjászületés a nirvánáig, hanem csak lélekvándorlás. Az emberi testhez hozzá tartozik egy lélek is, amelyek egymás nélkül nem létezhetnek. E mellé a lélek mellé, ugyanabba a testbe viszont más lelkek beköltözhetnek, hogy többnyire nem zavaróan, de ott legyenek. Ezek a lelkek sem régen élt emberek lelkei, ezek a lelkek mindig is bolyonganak, olykor beleszállnak egy testbe, élnek vele, aztán továbbszállnak. Van olyan lélek, amelyik még nem volt emberben, van olyan, ami sok ideig nem közeledig emberhez, talán csak állatokkal él együtt, vagy még azokkal sem, de előfordulnak olyanok is, melyek olyan gyorsan váltogatják az életterüket, mint más a koszos ruháit.
Hát valahogy így emlékezhettem én is arra az életre. Arra a nyugodt, tökéletes életre, ami egyáltalán nem hasonlított erre a mostanira. Sóhajtva felálltam, töltöttem magamnak egy pohár narancslevet, majd kimentem a ház elé, és rágyújtottam.
A füstöt kifújva gondoltam végig, hogy mi jó is lehetett nekem ebben az életben. Arra jutottam, hogy nem sok, de tenni ellene nem tudtam. A következő adag szürkés pamacs egy sóhaj társaságában távozott belőlem, majd arra az elhatározásra jutottam, hogy talán tényleg fáradt vagyok, és aludnom kéne.
Újra álmodtam, és ha a személyek nem is ugyanazok voltak, mint az előzőben, a férjem és az én lelkem voltak ott. Más test, ugyanazon lélek.

Egy holdsütötte mezőn álltunk, és a csodálatos kerek égitestet néztük a sok kis világos pötty mellett. Néhány csillagkép neve felrémlett, mint a Göncöl-szekér és a Vadász, egynek pedig én adtam nevet. Csillagász könyvekből nem rémlett, hogy láttam volna, vagy bárki összefüggésbe hozta volna azt a néhány csillagot, de én amint megláttam, rögtön láttam benne a sárkányt. Kedvesem nem nagyon látta bele, de hát sok csillagkép van, aminek formáját nem ismerjük. Például hogyan lehet Kismedvét rajzolni két pöttyből?
Hátulról karolt át, az állát a vállamra hajtotta, úgy néztük az éjszakai eget. Mikor már sok időt töltöttünk a gyönyörködéssel egy helyben állva, megfogtam a kezét, és sétálni kezdtünk. Csak úgy, céltalanul, mert bár a sátor ott állt felverve, a kellemes nyári éjszakán nem sok kedvünk volt aludni. A közelben kezdődött az erdő, így arra vettük az irányt.
Lassan bóklásztunk, hiszen nem sürgetett bennünket senki, és el se nagyon tévedhettünk. Egyenesen mentünk egy keskeny ösvényen, így bármikor megtalálhattuk a visszafelé vezető utat.
Sok időt töltöttünk el így, amikor kezdetem érezni az éjszaka hűvösét. Nem volt sok ruha rajtam, éppen csak annyi, amennyi egy meleg nyári túrázáshoz elég volt, hiszen estére nem hoztam pulóvert, mondván, hogy az este alvásra való. Megfordultunk, amikor furcsa neszre figyeltem fel. Férjem is meghallotta, összenéztünk, majd gyorsabbra vettük az iramot, nem akartunk egy feldühödött vaddisznó vacsorája lenni. Amíg a mezőre ki nem értünk, nem hallottunk semmit, de Kedvesemen is látszott, hogy valami furcsát érez, mint én is. Mintha valaki figyelt volna minket.
Kiértünk a sátorhoz, majd pedig megegyeztünk, hogy gyújtunk tüzet, hiszen az elkergeti a vadállatokat. Egy irányba indultunk el tűzifát keresni, mert arra kezdődött legközelebb az erdő. Már épp találtam egy szép száraz ágat, amikor valamiféle morgást hallottam. Odafutottam, majd odabújtam a férjemhez, ő pedig megpróbált megnyugtatni.
Nem nagyon sikerült neki, mert valamit láttam megvillanni a fák között. Nem tudtam, mi volt az, de az első tippem az lett volna, hogy szempár. Mégpedig eléggé magasan. Hacsak nem fán volt az állat, akkor bizonyára nem állat volt, hanem ember. Kedvesem is láthatta, mert rögtön megkérdezte, hogy ki van ott. A válasz újra csak egy morgás volt, ha nem féltem volna annyira, akkor megállapíthattam volna, hogy elégedett morgás volt.
Rövid sikkantást hallattam, amint az a ’valami’ kilépett a sötétből egy éppen holdsütötte részre. Első megdöbbenésemre nem ájultam el, hiszen teljesen elámultam a váratlan találkozó másik felétől. Nehezen tudtam volna megmagyarázni, hogy mit láttam, hiszen még soha nem láttam olyat, de rögtön rabul ejtett. Csak néztem, észre sem véve, hogy már nem öleltem a férjem, hanem léptem egyet az idegen felé.
Az alap vonásokat tekintve magas férfi volt, izommal tele, de mégis soványan. Azt mondtam volna, hogy túl sokat járt kondi teremben, és szigorú diétát tart, vagy mifene, mert a combizmait egyenként láttam kiduzzadni a testhezálló rövidnadrágja alól. Felül ujjatlan feszülős pólót viselt, a lábán pedig kondicipőt. A nyakában lánc húzódott, rajta valamilyen medál, azt hiszem, kereszt. Furcsa kidolgozása volt, és a holdfénynél ezüstnek látszott. Vállára hosszú egyenes haj hullott, ami hosszúkás arcot rejtett. Oldalt volt szakálla, éppen hogy csak megkeményítve amúgy is férfias vonásait, és nem csak a szája mosolygott, hanem a szeme is. Szürke szeme volt, ami furcsán fénylőnek tűnt, és a szája színe is valahogy furcsán szürkésnek tűnt. Volt benne valami ismeretlen, idegen, de nem tudtam volna megmondani, mi.
Ahogy leereszkedett fél térdre, valami nem emberi volt a mozdulataiban, és a szemében is. Ahogy immár mozdulatlanul a földön térdelt, is volt valami megmagyarázhatatlanul állati a testtartásában. Meg valahogy szőrösebbnek tűnt az átlagnál, és kivillanó fogai is hegyesebbek voltak. Férjemnek annyi ideje volt, hogy annyit nyögjön ki, hogy úristen, az előttem lévő valami már ugrott, és rajta térdelt a mellkasán.
Odanyúlt a nyakához, majd annyit láttam, hogy addig nagyon is eleven férjem nem annyira eleven már. Ekkor a jövevény felnézett rám, és fejét meghajtva köszönt. A meglepetéstől még mindig bénultan álltam, megszólalni nem bírtam, így pukedliztem, hogy ne tűnjek túl udvariatlannak. Ekkor felállt, és kezet csókolt nekem. Addig még soha senki nem csinált ilyet.
Megkérdezte, hogy nem rémültem-e meg nagyon, én intettem, hogy nem, mire ő láthatóan megkönnyebbült. Elnézést kért, hogy csak úgy ’fástul ront az életembe’, de amint az erdőben sétált, meglátott egy éji tündért, akinek nem tudott ellenállni. Reméltem, hogy nem látja meg, mennyire elpirultam akkor, és nem sok értelmes szó jött ki belőlem. Még mindig a varázsa alatt voltam, de egy kérdés mégiscsak kicsusszant a számon, mert amióta megláttam, nagyon foglalkoztatott, hogy mi is ő. Erre ő csak elmosolyodott, és intett, hogy térdeljek le a férjem mellé.
Odanyúlt az arcához, és körmével vékony sebet ejtett rajta. Lenyalta ujjáról a vért, majd újra bevérezve odaértette az ajkamhoz. Megízleltem, majd az ujjáról is, amire ő csak elmosolyodott, és a saját alkarján ejtett sebet. Odatartotta elém, és én még mindig a tekintete fogságában lévén, lenyaltam a kiserkenő vért. Teljesen más íze volt. Kevésbé volt édes, de jó ízű.
Mikor hozzáértem, egész testemet izzó vágy égette végig. Ekkor mondta meg, hogy ő bizony vérfarkas, de ne féljek, mert bennem is lakik valami más, egy vámpír. Ezért is jött oda hozzám így, mert egyébként csak levadászott volna minket. Férjem még mindig eszméletlenül feküdt a földön, akiről kiderült, hogy szintén vámpír, csak nem a vadászósabb fajtából.
Nem tudtam, hogy miért, de minden szavát elhittem, majd mikor felállt, és lenyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, semmi pénzért nem akartam elengedni. De már nem is kellett. Elsétáltunk a sátorhoz, összepakoltam a ruháimat, írtam egy levelet a számomra már egyáltalán nem kedves férjemnek, hogy leléptem, ne várjon vissza, és a vérfarkas tekintetétől és csókjaitól elolvadva eltűntem a családom, férjem és fiam életéből.

Reggel volt, mikor felébredtem, és jól a délelőttben járt az idő, amikor fel is keltem. Addig csak feküdtem az ágyamban, és gondolkoztam. Vajon miért akkor törtek fel újra azok az emlékek? Addig miért nem álmodtam ilyet? Rengeteg kérdés tolongott bennem, de volt időm, hogy megkeressem rájuk a választ, hiszen Szerelmem egy hétre elutazott, én pedig szabadságot vettem ki, hogy a kertet és a házat nyári nagytakarítás néven rendbe tudjam rakni.
Nehéz dolgom volt, hiszen odakint sütött a nap, és még mindig fájt az érintése, de én próbáltam magam hozzászoktatni az ember-élethez. Sóhajtva fogtam aztán meg a kesztyűt, hogy a fű közül kihúzkodjam azt a néhány szál gazt, ami nem illett oda.
Mikor az ebéd elfogyasztása után visszamentem az udvarra, kellemesen álmosnak éreztem magam, így lefeküdtem a fűbe, és a nap melegétől kísérve mély álomba merültem.

Furcsa helyen jártam. Ismerős volt, de nem tudtam, honnan. Mikor körbenéztem, megismertem. Ha ébren lettem volna, és úgy látom, biztos, hogy megpróbáltam volna elfutni, így viszont tudtam, hogy innen az egyetlen menekülés, ha az álom eleget mutatott magából, és önként visszahúzódik. Éreztem, hogy nagyon sok mondanivalója van.
A hely egyszerre volt tágas és szorongató, ugyanúgy, minthogy egyszerre volt gyönyörű és elborzasztó. Nem láttam semmit, de az a semmi nem volt se fekete, se fehér, se színes, se átlátszó, se megfoghatatlan, se érinthető, se felfoghatatlan, se elképzelhető. Aki egyszer látta, az biztos, hogy nem felejti el soha azt az érzést, amit én is éreztem. Egész életem során, bármikor, amikor visszaemlékeztem erre az álomra, kivert a verejték, remegett a kezem-lábam, és a szívem is gyorsabban, riadtabban vert. Ordítani, kiáltani, sikítani, szólni, suttogni próbáltam, de semmilyen hang nem jött ki a torkomon. Elindultam előre, először néhány tétova lépést tettem, majd gyorsabban lépkedtem, végül futottam, rohantam, de mindig csak ugyanaz a környezet fogadott mindenfelől, bármerre néztem, vagy mentem. Éreztem, hogy innen nem fogok szabadulni. Ekkor döbbentem rá, hogy amíg futottam, nem hallottam semmit. Megpróbáltam az ujjaimmal pattintani, vagy tapsolni, de minden teljesen hangtalan volt. Lenyúltam a lábamhoz, és döbbenten tapasztaltam, hogy nem érzem a talajt. A kezem nem ment tovább, de nem éreztem, mitől. Behunytam a szemem, hogy hátha elmúlik, de a csukott szemhéjam mögött is ugyanaz a környezet fogadott, nem a megszokott feketeség. Megpróbáltam ésszel felfogni, hogy hova is kerülhettem, van-e ott rajtam kívül más is, de csak a helyet tudtam meghatározni.
A nagy semmi közepébe estem.

Mikor felébredtem, a nap már rég lebukott a látóhatáron. Helyét egy másik, kissé halványabb fényű égitest foglalta el, aminek a formája viszont ugyanolyan volt, talán egy kicsivel nagyobbnak tűnt.
Felálltam a fűről, és rögtön elkezdtem dideregni, ahogy a hűvös esti szél rám szárította a verejtéket. Visszamentem a házba, fogtam pár doboz cigit, bezártam az ajtót, majd motorra pattantam, és bementem a városba. Megkerestem egy bizonyos kocsmát, majd motoromat letámasztva beléptem. Odabent füst és sörszag uralkodott, valahol a mosdók felé talán valaki hányt is, emellett erősen érezni lehetett a sok ember sokféle verejtékszagát.
Mivel szombat este volt, jól számítottam, hogy itt fogom találni azt, akiben legutoljára a vámpír lelkét, a mindkét álombéli férjemet láttam, és akinek majdnem ebben az életben is a felesége lettem, csak közbejött pár dolog. De az nagyon régen volt. Most nem látszódott rajta semmi méltóság, ami a vámpírokra amúgy jellemző, hanem az emberi lét legaljára süllyedve, részegen röhögött a haverjaival.
Mikor felnézett, és meglátott, nem sok értelmet véltem felfedezni a tekintetében. Hirtelen felállt, és immár engem megismerve odatámolygott hozzám. Rám tört az undor, ahogy elkezdett sírni, és meg-megakadó szavakkal azt próbálta meg azt értésemre adni, hogy én voltam az élete, és nézzem meg, mivé süllyedt azután, hogy elhagytam. Ekkor megfordítottam, és visszalöktem a haverjai közé, majd kiszáguldottam az utcára, és felpattantam a motoromra, végérvényesen otthagyva azt a helyet.
Következő állomásom egy teljesen idegen ház volt. Nem tudtam, miért, csak éreztem, hogy itt meg kellett állnom. A földszinti ablakon benézve jól láttam egy kislányt a családjával. Könnycsepp gördült végig az arcomon, hiszen megismertem az első álmomból a lányomat. Nem a külsejét, hanem a lelkét.

Továbbszáguldván már sokkal ismertebb helyre mentem. Sok emlék tartozott ahhoz a helyhez. Sok szép, és még több borzalmas kép vonult el a szemem előtt. A sok kép közül csak egyetlenegy maradt meg, egyetlenegy emlékkép, ami valóságos formát öltött. Most is ott ült az én vérfarkasom, amint annak idején párszor.
Borzalmasan nézett ki. Haja összekócolódva omlott a hátára, teljesen lefogyott, keze remegett, ahogy a cigarettát gépiesen emelte a szájához. Szeme a távolba révedt, ki tudja, melyik világ melyik tengerén hajózott épp.
Mikor meghallotta, hogy valaki van ott, nem fordult meg, csak akkor, amikor mögé léptem. Megfordult, rám nézett, majd vissza is fordult ugyanúgy, és közben azt morogta maga elé, hogy már megint, már megint engem lát. Megcsóválta a fejét, hogy már teljesen megbolondult, én viszont nagyon mély fájdalmat éreztem. A szívem szakadt meg hogy így láttam. Amióta értésére adtam, hogy nem akarom többet látni, nem is gondoltam rá, nem jutott az eszembe. Nem tudtam, hogy mi történt vele.
Letérdeltem mellé, és megérintettem a vállát. Rám nézett, majd eltolt magától, hogy hagyjam békén, hiszen megint csak képzelődik. Nehezen bírtam visszatartani a sírást, de nem engedtem magamnak gyengeséget. Megfogtam az állát, amin ekkor már szintén jó sok nyíratlan arcszőrzet volt, és magam felé fordítottam, majd rászóltam, hogy nem vagyok a képzelete szüleménye, itt vagyok, hozzá jöttem.
Nem tudta, vagy nem akarta elhinni, és egyre csak azt hajtogatta, hogy én nem is vagyok ott. Mikor a szemébe néztem, sírva borultam a vállára, és akkor érezhette meg, hogy tényleg ott vagyok, hiszen a ruháját teljesen átáztattam a könnyeimmel. Átölelt, és szorosan tartott újra meg újra megkérdezve, hogy hogyan lehetséges ez, tényleg én vagyok-e.
Ezerszer is mondtam neki, hogy igen, itt vagyok, nem képzelődik, mire ő is elkezdett sírni, és alighanem örökre úgy maradtunk volna, ha a hajnal közeledtével nem segítem fel a motoromra, és nem viszem haza a házába. Ott aztán segítettem neki megfürödni, sokat vágtam a szakállából és a hajából, ez utóbbit meg is fésültem, majd kerestem valahonnan tiszta ruhát és, felöltöztettem.
Mikor ránéztem, eszembe jutott az álmom. Ugyanő volt. És nem csak a lelke volt ugyanaz a vérfarkas, de az alakja, a haja és a szürkéskék szemei is ugyanazok voltak. Nem volt ugyan annyira jóképű, de kimondottan csúnya sem.
Nem kértem, hogy mondja el, mi történt vele az alatt az idő alatt, amíg nem láttam, mert egyértelmű volt. Ő sem kérdezett, csak fogta a kezem, mintha félne attól, hogy újra eltűnök, ha elengedi. Amikor a semmi érzését tapasztaltam meg, immár nem először, és sokkal élesebben, valóságosabban, akkor döbbentem rá, hogy vissza kellett mennem hozzá, aki a lelkében örökre vérfarkas maradt.
Egy összetört, haldokló, fájdalommal telt, majd újra megtalált vérfarkas.

Hirtelen újra ott álltam azon a helyen, a két sínpár között, a folyót bámulva. Ami emlékképnek indult, átcsúszott abba az érzésbe, amit én éreztem akkor. Én voltam annyira összetörve, és éreztem úgy, és én vágytam a vérfarkasra, hogy rám találjon.
De nem jött, hiába vártam rá.