Ég felé kiáltó törzsek
vigyázzák a kongó tegnapot.
Ifjúságuk mezét lehántotta a ma,
A holnap odvas üregben kucorog.
Csélcsap levelek fakó takarója
Kopott, korhadt avarként zörög,
A november bennük sündörög,
Zúzos keze babrál a holt lombok között.
Őszbe csavarodnak a napok, az éjek.
Nedveikben szikkad az erő.
Fenyegetés és nem ígéret az eljövő
Ébredések láza . Ágaikat csontmarokkal
Rázza a cicomátlan tűnődések imája.
Mint szikár sovány parasztemberek
Felgyűrt ingujjból kinyúló inas karja,
Gémberednek, marjulnak a törzsek,
De görbedt csupaszon is tündökölnek,
Mert kérgük repedéseiben szunnyad
A fütyörészős kedvű tavaszok simasága,
S nem félik az örök telet, amikor
A favágó fejszéje lesújt, s lobogva
Masíroznak a túlvilágra.