Csak egyetlen pillanat volt, ami örökké tart,
Egyetlen bársonyos érintésed, ami hajt,
Egymaga; álmokon táncoló fénye a világnak,
Nyomán a kósza gondolatok el, messze elszállnak.

Béke tépi fel, csend ordítására kel a lélek,
S félős léptekkel indulnak útnak a percek,
Még lebegek a néma űrben, mint kis papírhajó,
Mint az ég békéjén ringatózó pelyhekben a hó.

Még egy másodperc, vagy kettő, míg eltölt a sötét,
S elegáns darabjaira azt, az emlékek tépik szerteszét,
Megrohanják gondolataim, mint ostromló hadak,
S utánuk százszorta szebb, mint egy vöröslő pirkadat.

Mint hajnalt köszöntik az égszínkék egek,
Úgy esik meg, hogy gondolataimba révedek,
Ezernyi kérdés és még vagy ezer válasz,
Mint hűs folyó a partját, úgy eláraszt.

De mégis mindez oly távoli és oly semmiség,
Szívem húrjait a szerelem gyengéden pengeti épp,
A bizsergés, mint angyalnak szánt megannyi bók,
S közben játékosan kergetőznek gyomromban a pillangók.

A mámor minden egyes szikrája éget,
Mint parazsat ölelő puha tűzfészek,
Mint ahogy a fűst száll egyenes az égnek,
Úgy száll el minden erőm végleg.

Még lehunyom a szemeim, és szó se hagyhatja szám,
Arra gondolok mi történt ezen a gyönyörű éjszakán.
Már nem tehetek semmit, de rég nem is akarok,
Átölelnek, s magukkal rántanak az utolsó gondolatok.

Körülöttem, mint olcsó lapjaiból készült kártyavár,
Egyetlen halkan suttogó szél szavával akár,
Úgy dőlhet össze ez a gigantikus, ódon világ,
Mire szivárvány ruhát öltött a boldogság.

Engem akkor sem rémit már meg semmi,
Karjaidban érzem, mennyire tudsz szeretni.
Anankéra gondolok, s hogy nekem szánt téged,
S csókoddal így kísérj az idők végezetéig, kérlek!