Fáradt vagyok és magányos,
Mint dombok között húzódó város,
Itt csak magam, egymagam vagyok,
Elillanó vágyak, kósza gondolatok.

Emlékek zöldül? romjaira lépek,
Falai közt megfeketedett képek,
Mint málló vakolat, elhalt kérgek,
S a rajtuk virágzó ezernyi mérgek.

Körbe-körbe járom az utat,
Mit elöl egy kígyó mutat,
Felnéznék, de elvakít a nap,
? sem szül már fényl? sugarat.

Megannyi szivárvány rétek,
Illatuk, mint csábító vétek,
De mannája, csupán az egésznek,
Hogy mindez: csak délibáb élet.

Mert eltávolodva a romkert megannyi népe,
Lépteimre egyre nagyobb súlyt mérve
Zendülnek a kóbor, magányos falak,
S még megrázóbban mállik a vakolat.

Nem bírom elhagyni ezt a tájat,
Túltesz minden emberi vágyat,
Meghaladja minden er?nek árját,
Lelkemnek töviskoszorús ágyát.

De ha bezárnám e kertbe, az összes romot,
És építenék egy sokkal szebb holnapot,
Ide mindig még sírva is, de visszajárjak,
S szívem fájó h?seinek szalutáljak.