/Nap napot követ…/

Nap napot követ, mint kósza árny,
Szívembe költöztél egy napsütéses délután.
Mint altató dallamok és lágy szelek,
Simogatta szívemet a vidám szeretet,
Szeretet, ami oly huncut és mélyről fakad,
Barátságnak hívtuk azt e röpke pár év alatt.

De mit jelent igazán szeretni,
S szeretve barátnak lenni,
Barátként őszintén szeretni,
S többet nem is remélni,
Mint kedves szavakat mondani,
Vagy szívből megölelni?

Ez barátság volt, igazi,
Valami szép, bátor, valódi.
Ki kárhoztatná, ha így maradna,
Mindenki élete könnyű volna!
Könnyű, mint maga a szó,
Mint dalolva ébredő rigó.

Olyan volna, mint forró nyári alkony
Hullámokon táncoló csillagok a parton,
Mint esthajnalcsillag a fényben,
Távol a vöröslő messzeségben,
Mint egyetlen ártatlan mosoly,
Mely ragyogó arcon honol.

De nem, nem elég semmi sem!
Emberből vagyok, s nem bűntelen.
Ki akarta, hogy így legyen?
De mély helyet kapott a szívemben.
Eljutott egy olyan helyre amit senki se lát,
Megérintette a szívemben megsebzett fát.

Azt a fát, amit táplál a szeretet,
És a szerelem bont rajta új rügyet,
Aminek levelét a sok apró baj,
Ízekre tépte gondtalan, hamar,
Könnyek, hosszú idők végterméke,
A kicsiny fába szavakat vésve.

De mit tehet egy ártatlan parányi fa?
A szeretet minden morzsáját szomjazza!
Mert ha valaki elér a fához, vigyázzon hát,
Hiszen megmutatja a szív igaz vonalát.
Minden csak attól függ, szándéka mily komoly,
Mert akaratától a „valódi” nyílik meg valahol.

És ha nem figyelmes a szív, elkövet egy hibát,
Elfelejti mi is volt egykoron az igazi barát.
Felejtéséért nagy árat kell fizetni,
Meg tanultam milyen ostobán szeretni.
Feladni valamit valamiért, és merésznek lenni,
Vele elbukni, s látni nem maradt semmi.

Érzések kusza ábrájában nézve,
Nem látni ennek, hol lesz a vége,
Ám ha nem is kézzel fogható,
Fehér ez és tiszta, mint a hó,
Mert szeretni valakit őszintén és tisztán,
Magadat adni és megérteni némán.

Néma értelem, magamhoz, vagy máshol,
Nem lehet szeretni bárkit és bárhol!
De ha sírnék is, mert fáj az élet,
Megérték a szenvedések,
Megérte egy-két álmatlan éjjel,
Mély beszélgetések az égi fénnyel.

Nem hajítom el, a sok hosszú évet,
A fájdalomnak se vessenek véget,
Őrzöm a sok szép és rossz emléket,
S hogy valami módon szeretlek téged.
Minden érzést magammal hozok,
Hiszen így érzem azt, hogy ember vagyok!

Nap napot követ, mint súlyos árny,
Olyan rég volt már az a napsütéses délután.
Mikor utolsó csókját küldte át a nyár,
S simogatott az őszi napsugár,
Te akkor is ott voltál velem,
S nem akarom, hogy ezentúl ez máshogy legyen.